Kiss Benedek: Pünkösd havában

Virágaival eljött Pünkösd,

kihajtott az öreg diófa.

Egy éve már, hogy újra élek,

de mintha élnék századok óta.

Pók ereszkedik le egy ágról,

és most nem hoz balhiedelmet.

A levélrések közt vastag sugárban

osztja a Nap az áldást, kegyelmet.

Megizmosodnak majd a hajtások,

s mint tej a tőgyből, szűrődik a fény,

s megterít hűssel a diófa alja,

mikorra megkondul a dél.

S zokog lelkem a boldogságtól,

mert a diók zöld gömbjei

úgy hullámzanak a fejem fölött,

mint egy galaxis csillagai.

Kiss Benedek a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi tagozatának tagja, kétszeres József Attila-díjas költő, műfordító, a kortárs magyar költészet kiemelkedő alakja. Lírájával kapcsolatban az értékelők kiemelik, hogy azt az asszociációs gazdagság, valamint a költői látás elevensége jellemzi. És valóban – mondhatnánk akár, hisz ezeket a vonásokat fölfedezhetjük a Pünkösd havában című költeményében is.

Igaz, az első versszakban még nem olyan egyértelmű sem az asszociációs gazdagság, sem a látás elevensége, mert ez a szakasz amolyan felvezető minőséget képez. Ebből derül ki, hogy a vers címében szerepel ugyan a pünkösd szó, de a szerző annak jelentését egészen hétköznapi és egyedi viszonyok közé helyezi. Tehát nincs szó lángnyelvekről, a Szentlélek eljöveteléről, mindarról, ami a pünkösdi ünnep eredetére utal: itt egy egészen személyes helyzet és állapot kerül bemutatásra. Talán ezért sem kapunk semmilyen magyarázatot például arra, mit is jelent az „egy éve már, hogy újra élek” kijelentés.

A verset áthatja egy különleges emelkedettség, amely állapot viszont alkalmas a Jézus feltámadása utáni ötvenedik napon történtek felidézésére. Csak itt nincs tömeg, nincsen közös élmény. A vers utolsó versszaka az élő világmindenség élményét idézi fel: „S zokog lelkem a boldogságtól, mert a diók zöld gömbjei úgy hullámzanak a fejem fölött, mint egy galaxis csillagai”…

Penckófer János