Weöres Sándor: Ki minek gondol, az vagyok annak...

Ki minek gondol, az vagyok annak...
Mért gondolsz különc rokontalannak?

Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
te vagy magad ki e jelet vonja

s vigyázz, hogy fénybe vagy árnyba játszik,
mert fénye-árnya terád sugárzik.

Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
rajtam látsz törvényt saját magadról.

Okosnak nézel? hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? csörög a sapkám.

Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:
mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.

E Weöres Sándor-vers frappánsan megfogalmazott kétsoros igazságai mögött az egyik legfontosabb filozófiai kérdés húzódik: hogy mi is a titka az emberi megismerésnek? Pontosabban az, hogy létezik-e önmagában álló – tehát az emberi érzékszervektől független – valóság?

Most az izgalmas filozófiai igazságok érintése nélkül mindössze arra van lehetőség, hogy megálljunk egy kicsit a Ki minek gondol, az vagyok annak… kezdetű vers kiindulópontjánál. Annál a bizonyított tételnél, miszerint mindaz, amit megfogalmazunk az emberekkel, környezettel kapcsolatban, szükségszerűen elferdült igazság lehet csak. Mert az ember csakis saját hamis ítéleteinek lehet a rabja. Mindent saját látása, hallása, szaglása, tapintása, ízlelése szerint gondol megdönthetetlen igazságnak, azzal pedig, ami kívül esik ezen, nem foglalkozik túlságosan behatóan. Még ha tudja is, hogy „tükör által homályosan” észleli a valóságot, szeret ebben a „homályban” élni. Megszokta. Ráadásul gyakran saját maga félelmeit, elképzeléseit, vagyis tudatalatti világát vetíti rá mindenre és mindenkire, amivel, akivel kapcsolatba lép.

Mert ilyen az ember. Hiába tanulta meg, hogy igazán csakis a szeretet által tudja megismerni önmagát, a társát, az egész világot, hogy igazán csakis ezáltal lehet reménysége a „színről színre” való megismerésben és megismertetésben, és hogy bizalom nélkül rettentő sivár az ember élete – mégis a jól megrögzült reflex szerint ítél: „nekem ne beszéljen senki, hiszem, ha látom”…

Penckófer János