Lackfi János: Tapadó

2015. július 1., 09:20 , 755. szám

Hogy kerül a cipőm az asztalodra?

Fogalmam sincs, de figyelj, öreg,

dobj meg egy cigivel, hálám sírig üldöz!

Maradok nálatok vacsorázni, ne szabadkozz,

hogy semmivel nem készültetek, momentán

egy huncut vasam sincs kajára,

úgyhogy, nézzük a hűtőt, no csak, spagetti,

sajtok, felvágott, ez mind jöhet!

Á, de jó jéghideg, jól fog esni, a sörnyitót merre

tartjátok? Állj, ne szólj egy szót se, meg fogom

találni, szimatom csalhatatlan, bárkinek

a lakásában eligazodom, ez a specialitásom

Hű, ez a helyes kis nőci kicsoda,

helló, szivi, van már barátod ma éjszakára?

Nem mondod komolyan, hogy a lányod?

Kész kis nő, szívből örülök az ismeretségnek

Akkor mostantól szólíthatlak apukának?

Jó, csak vicceltem, ne szívd már úgy mellre,

tudod, hogy milyen érdes a humorom!

Figyelj, én olyan állati fáradt lettem,

ledőlök ide az ágyatokra, ha nem gond

Hogy anyukád alszik az ágy belső felén?

Ó, emiatt ne aggódj, igazán nem zavar,

csak hozz füldugót, hogyha ennyire horkol,

reggel ne zavarjatok, tíz előtt nem kelek fel,

jó erős kávét iszom a reggelihez két cukorral,

kis tejszínnel, de barna cukrot kérek,

az sokkal egészségesebb, és félzsíros

tejszínt, az nem annyira hizlal. Jó éjszakát!

 

A kortárs magyar irodalom költői között kevés olyan népszerű és igazán olvasott szerzőt lehet megnevezni, mint amilyen Lackfi János. Idén lapunk – a Kárpátalja – már bemutatta pár darabját Emberszabás című sorozatának, most pedig itt az újabb „fejezete”, az igazán humoros és ironikus Tapadó című költemény.

Szinte nem is versként olvassa az ember, olyan fordulatosan eredeti és viccesen sziporkázó, amivel persze közel sem azt szeretnénk mondani, hogy a mű csak szerény esztétikai értékkel rendelkezik. Nem, ez a költemény igazi szabadvers, annak minden jelentékeny vívmányával a kötött formájú versekkel szemben, csak itt most – ahogy mondani szokás – „mindent visz” a tapadó figura.

E versben azzal az embertípussal állunk szemben, aki elviselhetetlenül szemtelen, már-már levakarhatatlan „régi ismerősünk”. Aki mintha egyáltalán nem ismerné azokat az íratlan törvényeket, melyek nagyon jól szabályozzák az emberek közötti együttélést. Hogy mi is az, amit még megengedhetek magamnak a „barátommal” szemben, és mi az, amit sose szabad. És hogy miért olyan mulatságos ez „a fazon” mégis? Hát, mert nem a mi lakásunkba szabadult be, és mert nem a mi családunkat „szórakoztatja”…

Penckófer János