Változatos felszínű világok a Naprendszer peremén

A New Horizons elérte a Plutót és holdrendszerét

2015. július 22., 10:03 , 758. szám
A Charon egy közeli felvételen

A múlt hét legjelentősebb űrkutatási eseménye volt, hogy július 14-én (keddi lapzártánkkal egy időben) a NASA New Horizons űrszondája elérte a Naprendszer peremvidékén húzódó, törpebolygókból és aszteroidákból álló, még alig feltárt Kuiper-öv eddig ismert legnagyobb égitestét, a Pluto törpebolygót és holdrendszerét. Felvételeivel és vizsgálataival pedig ablakot nyit e különös világokra.

A mi Holdunknál is jóval kisebb Pluto négy égi kísérőjével, a hozzá képest feleakkora Charonnal, valamint három aprócska objektummal: a Styx-szel, a Nix-szel, valamint a Hydrával különös rendszert alkot. A kutatók szerint ilyen kicsiny égitestek esetében ez a sokszereplős rendszer csak úgy jöhetett létre, hogy a Pluto a Naprendszer korai időszakában összeütközhetett egy másik törpebolygóval, melynek nyomán anyagtörmelékek repültek ki a világűrbe, s e törmelékekből álltak össze a holdak. Ez idáig vajmi keveset tudtunk ezekről a Naptól 30-40 Csillagászati Egységre keringő világokról (egy Csillagászati Egység megegyezik a közepes Nap – Föld távolsággal, mely 150 millió kilométert tesz ki). 2006. január 19-én azonban a NASA (Észak-amerikai Repülési és Űrügynökség) útjára indította a New Horizons űrszondát, mely ötmilliárd kilométer megtétele után el is érte a Plutót és holdrendszerét. S az égitestekhez közeledve, majd a törpebolygó és legnagyobb holdja, a Charon között elrepülve, most pedig már tőlük távolodva, megannyi felvételt készített, illetve készít e távoli világokról, műszeres vizsgálataival pedig igyekszik eloszlatni a törpebolygót és holdrendszerét eddig övező homályt.

A szonda LORRI kamerájának nagyfelbontású fekete-fehér képeit és multispektrális Ralph képalkotó rendszerének színeket jelölő adatait összekombinálva kiderítették, hogy a Pluto felszíne vörösesbarna, sötétebb és világosabb térszínekkel. A Charon a távolabbi felvételeken egyöntetűen szürkének látszott, melynek egyhangúságát csak az északi sarkvidékén megfigyelhető sötétebb folt törte meg, a közeli képeken azonban már barnás színt öltött a hold, és sötétebb barnás színt a poláris folt. A Pluto, valamint a Charonon látható sarki folt színét a Naprendszer peremvidékén gyakori, tholin nevű szerves vegyületek okozzák, melyek a Nap ultraibolya sugárzása, valamint a mélyűrből érkező nagyenergiájú kozmikus sugárzás hatására alakulnak ki a nitrogénben gazdag légkörökben, majd lecsapódnak az égitestek felszínére. Ugyancsak kiderült, hogy a törpebolygó és legnagyobb holdja mind a belső szerkezet, mind a felszínen található anyagok tekintetében eltér egymástól. A Pluto belseje inkább kőzetekből, a Charoné viszont kőzetek és vízjég keverékéből áll, a planéta felszínén fagyott nitrogén, etán és szén-dioxid is található, míg égi kísérőjét víz és ammónia fagyott keveréke borítja.

A közeli felvételeken geológiai aktivitásra utaló fiatalos felszínek is kirajzolódtak a törpebolygón, illetve legnagyobb holdján. A Pluto mellett elrepülve, a szonda lefényképezett egy nagyméretű, vélhetően friss jéggel borított térséget, melytől balra néhány, meteorok által ütött becsapódási kráter sorakozik. Egy másik közeli felvételen viszont olyan terület látható, melyet egyetlen kráter sem tarkít, annak ellenére sem, hogy az égitesteket folyamatosan érik a kozmikus becsapódások, tehát itt a legfiatalabb krátereket is el kellett tüntetnie valamilyen földtani (jelen esetben inkább „plutotani”) folyamatnak. S ugyanezen a fényképen 3,5 km magas hegyek, jégből formálódó, piramis alakú kiemelkedések, valamint jégredők is láthatóak. A Charonról készített egyik közelképen egy 6-8 km mély hasadékvölgy bizonyítja a múltban vagy talán még a jelenben is zajló geológiai aktivitást. S ugyancsak érdekesek a hold délebbi területein lévő alakzatok, ahol egy jól láthatóan magasabb, felföldszerű rész hirtelen lezökken, tőle északra egy alacsony síkság húzódik, a peremvidéken pedig a felföldről letöredezett és elsodródott tömbök sorakoznak, melyeket szintén valamilyen geológiai erőnek kellett leszakítania és eltávolítania eredeti helyükről. Emellett a távolabbról lefényképezett, mindössze 43 X 33 km-es, szabálytalan alakú, aprócska Hydra hold is figyelemreméltó, melynek fényes felszíne nagyon egyenetlen fényvisszaverő képességű, ami e kicsiny égitest esetében is földtani aktivitásra, az anyagokat mozgató, újra elosztó és frissítő folyamatra utal.

Az űrszonda újabb felvételei, vizsgálatai remélhetően még több adatot szolgáltatnak a Plutóról és holdjairól. Majd a New Horizons – tovább repülve – 2015 és 2026 között folytatni fogja a Kuiper-öv kutatását.

Lajos Mihály