Szabó Lőrinc: Erdei csönd

2015. augusztus 26., 10:57 , 763. szám

Az erdő arcot cserélt. Tájai

vonzottak már, színváltozásai

s nem a képzelt kalandok. Ami csak

gyönyörű volt benne és ami nagy,

sorra tárulkozott. Legjobban a

nyár tetszett, a fény százezer nyila

a sötét bozót alján, fent meg a

zöld lomb végtelen hullámtorlasza,

a rab gomolygás. A vén fák alatt

néha kísérteties hangulat

állított meg, főleg, ha egymagam

s túl messzi mentem: még Valaki van

itt, éreztem, s vártam az Idegent,

és féltem tőle, s oly nagy lett a csend,

mintha valami isteni titok

készült volna rám szólni: vacogott

a testem-lelkem – kihátráltam a

szekérútra, s igyekeztem haza.

 

A magyar irodalom egyik legkülönlegesebb verseskötetéből, a Tücsökzene című Szabó Lőrinc-könyvből való ez a költemény. A kötet különlegességét részben az adja, hogy zavarba ejtően személyes tartalmat hordoz, miközben tudván tudjuk, hogy egyetlen műalkotást sem szabad teljes egészében megfeleltetni az önéletrajziságnak.

Másik különlegessége alighanem a műformában rejlik. A Tücsökzene valamennyi verse egyazon forma szerint készült: az összesen háromszázhetven költemény mind tizennyolc sorból áll, s e sorok páros ríműek. Műfaji sajátságai közül pedig kitűnik, hogy a líra és epika határán mozognak e rövid, egymással egységet mutató művek, melyek közül az Erdei csönd című darab egy különös emléket hordoz.

Ez a Tücsökzene százharmincötödik darabja, mely a negyedik részben található, a Debrecen. Érlelő diákévek címűben, ahol az 1908 és 1918 közötti tíz évre emlékezik vissza a szerző, illetve annak szövegbeli énje. Az Erdei csöndben így tűnik elénk egy olyan ifjú ember, akire az erdő többféle „arca” közül mély hatást igazán a nyári gyakorolt. Ebben a nyári vadonban érezte úgy a visszaemlékező, hogy van ott még rajta kívül „Valaki”, egy „Idegen”, „akit” a csendhez és az „isteni titokhoz” tud hasonlítani…

Penckófer János