Szabó Lőrinc: Erdei csönd
Az erdő arcot cserélt. Tájai
vonzottak már, színváltozásai
s nem a képzelt kalandok. Ami csak
gyönyörű volt benne és ami nagy,
sorra tárulkozott. Legjobban a
nyár tetszett, a fény százezer nyila
a sötét bozót alján, fent meg a
zöld lomb végtelen hullámtorlasza,
a rab gomolygás. A vén fák alatt
néha kísérteties hangulat
állított meg, főleg, ha egymagam
s túl messzi mentem: még Valaki van
itt, éreztem, s vártam az Idegent,
és féltem tőle, s oly nagy lett a csend,
mintha valami isteni titok
készült volna rám szólni: vacogott
a testem-lelkem – kihátráltam a
szekérútra, s igyekeztem haza.
A magyar irodalom egyik legkülönlegesebb verseskötetéből, a Tücsökzene című Szabó Lőrinc-könyvből való ez a költemény. A kötet különlegességét részben az adja, hogy zavarba ejtően személyes tartalmat hordoz, miközben tudván tudjuk, hogy egyetlen műalkotást sem szabad teljes egészében megfeleltetni az önéletrajziságnak.
Másik különlegessége alighanem a műformában rejlik. A Tücsökzene valamennyi verse egyazon forma szerint készült: az összesen háromszázhetven költemény mind tizennyolc sorból áll, s e sorok páros ríműek. Műfaji sajátságai közül pedig kitűnik, hogy a líra és epika határán mozognak e rövid, egymással egységet mutató művek, melyek közül az Erdei csönd című darab egy különös emléket hordoz.
Ez a Tücsökzene százharmincötödik darabja, mely a negyedik részben található, a Debrecen. Érlelő diákévek címűben, ahol az 1908 és 1918 közötti tíz évre emlékezik vissza a szerző, illetve annak szövegbeli énje. Az Erdei csöndben így tűnik elénk egy olyan ifjú ember, akire az erdő többféle „arca” közül mély hatást igazán a nyári gyakorolt. Ebben a nyári vadonban érezte úgy a visszaemlékező, hogy van ott még rajta kívül „Valaki”, egy „Idegen”, „akit” a csendhez és az „isteni titokhoz” tud hasonlítani…
Penckófer János