Petőcz András: távoli, idegen lények

2015. szeptember 9., 10:05 , 765. szám

megyek kalonába, abba az amerikai

kisvárosba, ahol az amish-vallásúak

élnek, visszamegyek a tizennyolcadik

századba, tizennyolcadik századi ruhák-

ba bújt embereket látok, lovaskocsikon

és kétkerekű utánfutókon, szekereken

közlekednek a város körüli farmokra,

villanyt nem használnak, nem néznek

tévét, nem mosnak mosógéppel, nem

ülnek autóba, nem szeretnek semmit,

aminek köze van a huszadik századhoz,

azt az életformát követik, amit betelepült

őseik képviseltek, nem haladnak a korral,

nem akarnak a korral lépést tartani, elegük

van mindenből, ami új, nem interneteznek,

telefont nem használnak, táviratot nem

kapnak, fényképeket nem készítenek, nem

akarják látni kisgyerek, kamasz, házasodni

készülő, családot fenntartó, haldokló maguk

dokumentumait, nem akarnak semmit, ami

új, ami nem eredeti, nem tartanak kapcsolatot

a külvilággal, gyerekeket viszont szülnek,

azokat is így nevelik, láttam néhányat,

mintha tom sawyert láttam volna, olyan

ruhában voltak, ültek egy kétkerekű után-

futón, papájuk elegánsan ült a bakon, kezében

gyeplőt tartott, úgy irányított valami szomorú

lovat, mi egy volkswagen kisbusszal mentünk

el mellettük, nem néztek ránk, mereven nézték

az alattuk is porzó földes utat, tízéves gyerekek

voltak, nem akartak minket észrevenni, nem

akarták tudomásul venni, hogy van még rajtuk

kívül is világ, mintha ufók lettünk volna, úgy

mentünk el mellettük, és egy pillanatra

valóban úgy éreztem, hogy ők a valóságosak,

és mi vagyunk a távoli, idegen lények – – –

 

 

Petőcz András távoli, idegen lények című versével találkozva, mindjárt a választott forma tűnik föl. Alighanem a következő kérdésre szeretnénk választ kapni mindenekelőtt: vajon mire való ez a csupa kisbetűs megoldás? De aztán hamar elsikkad ez az igény, hiszen az első értelmi egységek magukkal ragadnak. Könnyen ráérez a versolvasó, hogy ez a forma „nem is olyan rossz megoldás”. „Végső soron izgalomban tudja tartani az érdeklődésünket” – mondhatnánk, ha lenne rá időnk, tudniillik már az első sorok után nem lehet egyértelműen különválasztani, hogy ez a versforma vagy az „amishok” világa lett érdekfeszítő számunkra.

Igen, magával ragad, amiről tudósít a költemény. Kalonában, az Amerikai Egyesült Államok Iowa nevű államában úgy élnek ezek az emberek, hogy nem ülnek a tévé előtt, nem hallgatnak se politikai híreket, se időjárás-jelentést. Nem kapják elő percenként a mobiljukat, nem lógnak órákon át az interneten, és fogalmuk sincs, milyen érzés facebook-függőnek lenni.

De mielőtt bárki sajnálkozni kezdene, hogy „micsoda kegyetlen sors lehet így élni”, arról se feledkezzünk el, ami e költeményt lezárja. A versbeli tűnődő személyiségben ugyanis nem véletlenül merül föl a kétely, hogy ki is élhet valóságosabb életet, hogy kik is a „távoli, idegen lények”: netán ők, az amishok, akik tizennyolcadik századi természet-közeliségben morzsolgatják napjaikat, avagy mi, akik ezer szállal bele vagyunk kötve civilizációnk hálójába, abban rángatózunk nap mint nap, miközben szabadnak gondoljuk  magunkat?...

Penckófer János