Fodor Géza: Nyárvégi virágcsendélet

A lépcsőpárkányra délután
    Felkattan még a nyári nap
Rozsdavert kandeláberen
    Cikláment gyújt az áhítat

Az ágak közt halk cinkefény
    Noktürn-karátos zöld achát
Futtatja hószín flitteren
    A visztáriák sugarát

Terrakottákkal kirakott
    Teraszt szöktet el, úgy forog
Zengve a grádics-peremen
    Gerániumkék tűz ragyog

S a gladióluszok között
    Villogó, dárdás labodák
Lampionja gyúl, fénytörött
    Dáliaként, mint délibáb

A csönd ablakos fényein
    Virít lassan a benti nyár
Zsalugáternyi réseit
    Sűríti már a félhomály

Fodor Géza – az idén hatvanötödik születésnapját ünneplő derceni költő – a kárpátaljai magyar irodalom ismert szereplője. Neve már a rendszerváltozás előtt ismert lett, hiszen tagja volt a legendás Forrás Irodalmi Stúdiónak, az 1989/90-es átrendeződéseket követően pedig újra szerepet vállalt e régió kulturális életében. Fodor Géza egy időben a Hatodik Síp szerkesztője volt, később az Együtt című irodalmi, kulturális folyóirat tanácsadója. Versei mind a mai napig különösségükkel hatnak.

Az itt olvasható Nyárvégi virágcsendélet című költemény nemcsak jellegzetes Fodor Géza-vers, hanem az egyik legismertebb is. A szerző valamennyi önálló kötetében feltűnik. Szerepel az 1992-es Erdőn, mezőn gyertyák, az 1997-es Fenyvesek árnyékban, a 2006-os Hamvazó Hold a jávoron és a 2011-es Angyalok kezéből kihulló tájon válogatásában. A Nyárvégi virágcsendéletben szembeötlően sok az idegen szó, ennek ellenére érezni lehet, hogy a szerző bensőséges viszonyban áll a természettel. A kötetcímek ugyancsak erről árulkodnak.

„Kárpátaljai magyarként a költészet hitében vallom ezt a kidalolhatatlan tájat, ezt a mindenkor meglakandó földet, amelyről zugpolitika tud csak lemondani”  – így foglalja össze a szerző természethez fűződő viszonyát, amiből nem nehéz kiolvasni, hogy e vallomás valójában hazaszeretet…

Penckófer János