Radnóti Miklós: Decemberi reggel

A vastag ég szobánkba lép

és puhán feldőlnek tőle mind

aprócska tárgyaink.

Ó, vasárnap reggel, te édes!

hat érdes reggel gondja ring

s kiúszik ablakunkon.

Mert hó ragyog kint és pehely

szöszös pehelyre szálldos újra,

fehérre hófehér.

Az utcai csenden át gyerek

piroska orráról beszél

sok gyöngyös szippanás.

Ó, lassú ébredés, óra

csengése nélkül, jó piszmogás

és hűvös, tiszta ing.

S mint a szabadság szerszámai,

csendben várnak ránk léceink

mélázó szíjaikkal.

                      *

Az ég a földig ér!

vonulj a hallgatag erdők felé,

komisz jövőd úgyis kísér,

és sorsod úgyis lankadó,

mint holtra sebzett őzeké.

És holnap már lehet,

hogy utolszor tétováz ajkadon

elillanó leheleted,

s halott arcodra sávokat

a hulló bombák árnya von.

Két, egymással ellentétes hangulatot és életszemléletet fogalmaz meg az itt olvasható Radnóti Miklós-költemény. A vers első része maga a könnyedség, a pillanat emelkedettsége. Egy olyan ragyogó hangulatú decemberi reggelt formál meg a szerző, melyben az ember hétköznapi lehetőségei az élet legapróbb mozzanataival együtt kapnak dicséretet. Valójában egy dolgos hét utáni vasárnap reggel a kiindulópont. De milyen! Hóeséses ez a reggel, mikor kint „pehely szöszös pehelyre szálldos”, „fehérre hófehér”, a szobában pedig „lassú ébredéssel” indul el az élet, „óra csengése nélkül”, „jó piszmogás” közepette.

A vers második része viszont ezzel szöges ellentétben áll. Még a megformálás, a két versszak felépítése is elüt az előzőtől, mondhatni idegen attól. Ez egy háborús vízió, az emberi borúlátás megtestesülése, melyhez a történelmi-társadalmi helyzet 1936-os alakulása szolgált alapul. Radnóti más verseiben is lehet találkozni ilyen szembeállításokkal, mikor a költemény efféle sötét színekbe öltözködik. Viszont a versolvasói ösztön már csak olyan, hogy mégsem a borús két utolsó ötsoros versszaknál fog elidőzni, hanem újra a könnyedebb háromsorosokhoz fordul. Mert amíg havazásra, „édes vasárnap reggelre” ébred az ember, addig ne legyen helye egyébnek. Különösképp, ha a „szabadság szerszámai”, „léceink” is várnak ránk „mélázó szíjaikkal”…

Penckófer János