Csukás István: Az álmokat meg kell kétszerezni

Álmaimba fogódzom, kifut

a láthatár peremén az út

alólam, kitágult körömbe menti át,

mi a múlandósághoz méri magát:

hozza a tél vonuló rajvonalát,

hozza a szív, sorsomhoz tanút,

csikószem-egű gyerekkorát –

Csak boldog akartam én lenni, boldog,

s riasztok kitágult álom-égboltot,

s magasabban, mint az űrrakéta,

vallom én, hogy gyönyörű hitét a

szív ha néha el is veszti,

az álmokat meg kell kétszerezni,

szűz havon vérpiros mályvák

oltsák ki szemem világát,

ha bicsakló lábam alól kifut

a láthatár peremén az út.

Csukás Istvánnak 2015 nyarán jelent meg harmadszor összegyűjtött verseiből álló kötete, és e szép esemény alkalmával kifejtette, hogy „a versnek nem kell hasznosnak lennie”. Szerinte ugyanis „a vers: a lélek fényűzése”. A versbe „a költő szívét-lelkét, tehetségét beleadja, hogy megtudja a választ az egyik legnagyobb kérdésre: ki vagyok én?” Majd mindehhez azt is hozzátette, hogy a versben „a legkisebb, az ember áll szemben a legnagyobbal, a felfoghatatlannal”.

Az álmokat meg kell kétszerezni című Csukás István-versben is ez utóbbihoz hasonló megmérettetéssel állunk szemben. Itt is az emberi küzdelem kerül a középpontba. Mert arról nem lehet lemondani, hogy „a legnagyobbal”, „a felfoghatatlannal” ne mérkőzzön meg az ember. És e küzdelemben természetes dolog, hogy álmaiba is belefogódzik az ember. Talán ez a legtermészetesebb. Csakis azzal tudunk megelégedni, amit álmainkból megvalósítottunk életünk során. Ezért „gyönyörű hitét a szív, ha néha el is veszti” – ne feledjük! –, „az álmokat meg kell kétszerezni”…

Penckófer János