Szabó Lőrinc: Idő
Év évre telt, évekre évtized,
s vitt, forgatott a forgó gömbsziget,
vitt a vén Föld, fényévek tengerén,
föl és le a Tejút fénykerekén,
a robbanás örvényében, amely
mindezt elkezdte. Könyv és sors, ezer
s ezer szikra gyúlt, látó gyökerem
nőtt a kövekbe, lelkekbe, velem
telültek Pest utcái, s én velük,
s lett élet, halál, lett történetük,
s míg minden jött s tűnt, ismétlődve, ma,
tegnap, holnap, mámora, undora
kéjnek s kínnak, gond, s új lakás, Buda,
s második gyerek, s millió buta
tragédia mindig, s komédia:
időtlen fények közt repültem a
fényszigettenger porszemszigetén
szigetporszemek fényporszeme, én.
A Tücsökzene című, rendkívüli Szabó Lőrinc-verseskötet kétszázhetvenhatos számú darabja ez a költemény. A könyv ötödik fejezetében, az Ember és világ című részben található, tehát a helyzete segíthet az értelmezésében. De végső soron az Idő cím is nagyon pontosan utal a költeményben formát öltő szerzői szándékra: arra a nehezen megragadható csodára, ami az embert mindig eltölti, ha szembesül létével.
Mert pontosan ezt teszi a versbeni beszélő. Egy általa választott költői formában – egy tizennyolc soros páros rímű költeményben – beszél az időről, arról a kitalációról, melynek segítségével értelmezzük életünk eseményeinek egymásutániságát. Így is indul a költemény. „Év évre telt, évekre évtized” – ennyi az első sora, hogy aztán mindjárt a második sorától tisztázza, mekkora nagy időtávlatokkal kíván megbirkózni. „Fényévek tengerében” forgó égitestként látja a Földet, ahol telt az élete, így logikus, hogy a felfoghatatlan nagyságú térséggel, idővel szemben szeretné megfogalmazni magát, az ént.
És a vers utolsó harmadában ez sikerül. A megnyilatkozó egy „fényszigettenger porszemszigetén szigetporszemek fényporszemének” mondja önmagát, aki „kéjek és kínok” közt – mellesleg – egy nagyon is ismerős helyen, Pest utcáin és Budán töltötte múló éveit. A költemény tehát arra is rádöbbenti olvasóját, milyen elmondhatatlan kicsinység mindaz, amit egy emberélet magába foglal…
Penckófer János