Csoóri Sándor: Keserű, pünkösd előtti ének

Ha kimartak maguk közül,

hát kimartak;

nem sír utánam horpadt

vasvödör, se rövid szoknyás múzsa.

Magam kipróbált társként

nézek az égre újra.

Pünkösd jön: szép, borzas ünnep.

A legyőzőim sorban

fönt a hegyeken járnak,

s várják a suhanó, tüzes

lángnyelveket fejük fölé:

a szentlélek-orchideákat.

Várják, hogy a hatalom után

övék legyen a

dicsőség is… Legyen! legyen!

visszhangozza bennem a szív:

e riadoztató, tihanyi sziklafal.

Hisz úgyse kell nekem

semmi, ami nem a magam

csodája már.

Rámosolygok egy döglött kő alól

kinőtt fűre, mint ahogy

boldog összeesküvők szeme villan össze,

s a mosolytól máris az vagyok

újra, aki régen egy csillagról

zuhant alá,

át a felhőkön, madarak

hullámzó, sötét kárpitján át

s úgy ért földet, mint az esők,

mint éjjel is sugárzó napdarab.

Járok, ődöngök kimartan közöttetek.

Hazátlanul

hazámban és csak Isten zöld

sétaterein hallom megszólalni

bátorítón a tücsköket. A legázolt

fűből zengik el nekem pünkösd

zsoltárait. Már-már a föld alól:

az Örök Por

országából. A tüzes nyelvek

helyett a holtakén. Halljátok,

micsoda zsibongás ébred,

s micsoda dohogások erősödnek?

Csoóri Sándor Keserű, pünkösd előtti énekében az irodalmi művek egyik jellegzetes, igencsak hatásos kezdéstechnikáját alkalmazza. „In medias res” – vagyis: ’a dolgok közepébe vágva’ – indítja az „éneket”, a verset.

„Ha kimartak maguk közül, hát kimartak” – így indul a költemény, amely két sorból mindjárt föltűnik, hogy szerzőnk a kitaszítottságot nem egy szokványos, hétköznapi szóval hozza az olvasó tudtára. Nem azt mondja, hogy „kinéztek” vagy „kidobtak”, hanem „kimartak”. És ez a jelentés olyan fájdalom-érzésre mutat, melynek a pünkösdi ünnep közeledte ad közösségi távlatot.

Mert a pünkösd az igazi együvé tartozás élménye. A Szentlélek eljövetelének eseménye. Mikor a húsvét utáni ötvenedik napon csodálatos élményben részesülhettek a tanítványok. Tudniillik az égből lángnyelvek jelentek meg nekik szétoszolva, azok leereszkedtek, és az összegyűlt hatalmas tömegben ki-ki a maga nyelvén hallotta szólani a tanítványokat.

Csoóri Sándor tehát e magával ragadó közösségi élménnyel – mikor még a nyelvében idegen sem idegen többé – mutat rá az övéi közül „kimart”, kitaszított és magára hagyott személy fájdalmára. A versbeni én nem nevez meg keresztényi közösséget: „legyőzőiről” szólva inkább a nemzeti közösséget juttatja eszünkbe. Az utolsó előtti versszakban válik világossá ez, ahol megismétli: „járok, ődöngök kimartan közöttetek”, és ahol tisztázza, hogy hazátlanná lett a hazájában. Mindazonáltal mégis érezni, hogy keresztényi és nemzeti közösség egymást átfedő fogalmak…

Penckófer János