Illyés Gyula: Széchenyi hídja

Hány könyvet írt! És valamennyinél

többet ér
ez a híd. Hogy él!

Egy mondandón, mit nem papírlapokra
bízott, ki észbe fogta,
és létrehozta,

egy derék eszmén járok át naponta.

Napi örömöm ez a jó
anyagba burkolt közölnivaló.

Vigaszom
lépnem e szép értelmű sok vason.
Egész mozgó testemmel olvasom.

Kézzel érinthetek egy győzedelmet.

Ledönthették, amit ő megteremtett.
Akár a jó fa, tőből újraserkedt.
Egész lényemmel értek valamit,
valami boldogító igazit;
így szól a szívhez:

dehogy hal meg a gondolat!
míg ember él a nap alatt,
itt mindig híd lesz!

Egy eszme itt
látod örökre működik,
mint csoda óra.

Pedig
csak ember volt – hány elbukás tudója! –
a fölhúzója.

A főváros egyik magával ragadó látványosságáról szól Illyés Gyula itt olvasható verse, a Széchenyi hídja. Ezt az építészeti remeket, mely a Duna két oldalát, az egykori – és persze mai – Budát és Pestet köti össze, leginkább csak Lánchídként ismerjük, Illyés Gyula verse pedig egy eszme, Széchenyi István eszméjének létrejöttét ismeri föl benne.

Ez az eszme nem más, mint a külön-lét megszüntethetőségének az ideája. De a megszüntethető szétszakítottság eszméje mellett költőnk úgy is szól a Lánchídról, mint egy „mondandó” testet öltött valóságáról. Ugyanakkor így sincs módja megnevezni sem a híd tervezője, az angol William Tierney Clark, sem a kivitelezés irányítója, a skót származású Clark Ádám nevét. Természetesen arra sem nyílik lehetősége, hogy kimondja: igazán neves korban, a forradalom és szabadságharc idején, 1849-ben került átadásra, tízesztendőnyi munka után.

A híd történetének mindössze egyetlen fontos momentumára tesz a szerző utalást. Arra, hogy a második világháború végén történt lerombolása után, pont születésének századik évfordulóján, tehát 1949-ben adták át újra. „Ledönthették – olvashatjuk a versben, – amit ő megteremtett”, de a híd „akár a jó fa, tőből újraserkedt”.

Azt is mondhatnánk tehát, hogy a jó eszme és mondandó, vagyis az egybetartozás tárgyi megvalósulása elpusztíthatatlan. „Dehogy hal meg a gondolat” – teszi hozzá a költő, és igazán eredeti megfogalmazással egy csoda órához hasonlítja ezt a hídban tárgyiasult halhatatlanságot. Majd egy frappáns záró rész következik, melyben „örökké működőnek” mondja a költemény ezt a csoda órát, melynek egyáltalán nem csodalény, hanem „csak ember volt – hány elbukás tudója! – a fölhúzója”…

Penckófer János