Ady Endre: A muszáj-Herkules

Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:

Úgy szeretnék gyáván kihunyni

S meg kell maradnom Herkulesnek.

Milyen hígfejűek a törpék:

Hagynának egy kicsit magamra,

Krisztusuccse, magam megtörnék.

De nyelvelnek, zsibongnak, űznek

S neki hajtanak önvesztükre

Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.

Szeretném már magam utálni,

De, istenem, ők is utálnak:

Nem szabad, nem lehet megállni.

Szeretnék fájdalom-esetten

Bujdosni, szökni, sírni, fájni.

De hogy ez a csürhe nevessen?

Szegény, muszáj-Herkules, állom,

Győzöm a harcot bús haraggal

S késik az álmom s a halálom.

Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi,

Jó lesz egy kis hódolás és csönd:

Így nem fogok sohse meghalni.

A muszáj-Herkules című jól ismert Ady Endre-versben egy nem mindennapi élethelyzet és egy ebből fakadó különleges életérzés kerül megformálásra. A nem mindennapiság itt azt jelenti, hogy egy nagysága által környezetét feszélyező személyiség kénytelen megküzdeni ellenfeleivel.

Hogy ki a nagyság ebben a versben? A versbeni megszólaló, akit Ady Endrének szokás nevezni. És hogy kik e nagyság ellenfelei? Hát akik ellene fenekednek, vagyis a nagyság felől nézve: a „senkik”, a „gnómok”, a „nyavalyások”, vagyis olyan „talmi” emberek, akiknek nevük sincs, és mégis őt támadják, a neves valakit. Ezt a helyzetet nagyon frappánsan mutatja be az első sor: „Dőltömre Tökmag Jankók lesnek”. Dőlni ugye az óriás szokott, a Tökmag vezetéknevű Jankó pedig tökéletesen fejezi ki a szürkeséget, az átlagosat, a kicsinységet, azt a kis senkit, aki általában csak gúnyolódni, humorizálni tud a nagyságon, mivel az folyton-folyvást saját tucatszerűségére emlékezteti.

Nos, ez a nem mindennapi élethelyzet; és ebből fakad a különleges életérzés, hogy tudniillik muszáj óriásnak lenni. Muszáj emberfeletti erővel rendelkezni, vagyis muszáj Herkulesnek lenni. Pedig a megszólaló valójában nagyon is elesett. Pontosabban elesett lenne, de a „hígfejűek”, a „törpék” miatt nem hagyhatja el magát. Kétféle ellentét is megfigyelhető tehát: egyik a herkulesi nagyság és a sok „törpe” között húzódik, míg a másik a versbeni megszólaló saját énjén belül jött létre: itt a hajlam küzd a kötelességgel.

Mert az ember sokszor bizony egyáltalán nem kívánja a harcot, a kiállást, a küzdelmet, vagy csak egyszerűen azt, amit belső szükségletből muszáj kiteljesítenie. De a körülmények rákényszerítik. Mert a „nyelvelő” „csürhe” kicsinyesség mindig lesi a nagyok elestét…

Penckófer János