Pintér Lajos: a csongrádi tisza-gáton

a csongrádi tisza-gáton

sétált tovább

menyus mester

az angyali festő

de szép e táj

de szép ezen

alvó nyugodt táj

mondotta magában

az isten jókedvében

teremtette

s ha isten festő volt

legszebb színeivel

festhette meg

istennek könnyű

vászna a felhő

vászna a kék ég

s a fénylő fekete föld

őneki

vászonra nincs gondja

motyogta menyus mester

kinek néha vászonra

sem tellett

kinek zsebében

kuncog a krajcár

s aki bár

játszván játszik

de a hetedik krajcár

őneki mindig hibádzik

hálót fon a

nagy barna pók

kikötöttek a tiszai hajók

szavalja a festő

s járja a gátat

látja a nagy barna

pókot az alkonyt

oly szép e táj

itt kellene születni

itt kellene

meghalni kikötni

tiszai hajó

sóhajtja

egy biciklis

jön a tisza-gáton

török pista bácsi

a halász

rozsdás csengővel

rácsönget

az álmát megzavarja

de nem fáj e zaj

fölizzik zizzen a táj

Pintér Lajosnak egy érdekes versciklusa jelent meg a Forrás 2016. márciusi számában. Címe: „tóth menyhért-énekek” – így csupa kis betűvel. Ebből a versciklusból való a csongrádi tisza-gáton című költemény, amely természetesen Tóth Menyhértről szól, neves festőművészünkről, akit 1990-ben posztumusz Kossuth-díjjal tüntettek ki.

E nagyszerű költemény kapcsán elég annyit felidéznünk, hogy Tóth Menyhértnek Szegedhez, Csongrádhoz születése révén van kötődése (1904, Szeged-Mórahalom – 1980, Budapest). Az pedig, hogy naturalista, impresszionista, kubista, konstruktivista fogásokat ugyanúgy alkalmazott művészetében, mint a kortárs festészet egyes elemeit, felkelti figyelmünket a költemény álomszerűsége iránt.

Vajon miért az álomszerűség, amikor „menyus mester” a „csongrádi tisza-gáton sétál”? Miért épül fel úgy a költemény, hogy a végén kiderül: mindaz, amiről beszámolt, „menyus mester” álma, révedezése volt csupán.

Nos, erre konkrét és megdönthetetlen magyarázat nincs, de ez az álomszerűség kiválóan illeszkedik a költemény számos irodalmi-művészeti vonatkozásához. Például a mester anyagi helyzetét – hogy neki bizony festővászonra sem futotta mindig –, kiválóan tudja érzékeltetni „a hét krajcár”, az azonos című Móricz Zsigmond-novellából vett motívum. De jól ismert gondolatok tűnnek föl a későbbiekben is. Például azonnal fölfedezzük az ugyancsak Szegedhez kapcsolódó másik kiválóságunkat, Juhász Gyulát, és az ő örök értékű sorait: „Hálót fon az est, a nagy, barna pók, / Nem mozdulnak a tiszai hajók.” (Tiszai csönd)

Viszont a vers vége felé, ahogy „menyus mestert”, úgy minket, mai olvasókat is valósággal fölriaszt a biciklijével érkező „Török Pista bácsi, a halász”. És mégis jól érezzük magunkat, mégsem fáj „e zaj”. Ahogyan „menyus mesternek” sem fájt, aki e fölriadás után újra észrevette, mennyire „izzik, zizzen” körülötte a tiszai táj… 

Penckófer János