„Nem igazak az angolokról szóló sztereotípiák”

Egy salánki lány Londonban

2016. augusztus 31., 09:26 , 816. szám

Földijeink számára a világjárás/világlátás legkönnyebben megvalósítható módja a külföldi munkavállalás, melynek révén eljuthatnak kontinensünk tőlünk legmesszebb vagy csaknem legmesszebb eső országaiba is. Nem egy kárpátaljai munkavállaló járta már meg így a napfényes Spanyolországot és Portugáliát, vagy éppen a ködös Albiont. Az utóbbiak közé tartozik a salánki László Nikolett is, aki nyolc hónapig élt és dolgozott Londonban. Milyen élményekkel, benyomásokkal lett gazdagabb?

– A beregszászi Rákóczi-főiskola nappali tagozatán biológiát, a levelezőn pedig pedagógiát tanulok – mutatkozik be beszélgetőtársam. – A 2. évfolyam végén viszont – a barátom javaslatára – úgy döntöttem, hogy egy időre abbahagyom a tanulást, és vele együtt Nagy-Britanniában vállalok munkát. Így az évfolyam befejezése után egy évre megszakítottam tanulmányaimat.

– Milyen mértékben sajátítottad el az angol nyelvet itthon?

– Salánkon is, a középiskolában, és a Tiszapéterfalai Református Líceumban is, ahol a 9. osztály befejezése után tanultam, jó angoltanárom volt, már Londonba érkezésem előtt elsajátítottam az alapokat, három hónap elteltével pedig már szinte anyanyelvi szinten beszéltem a nyelvet.

– Mi motivált a nagy-britanniai munkavállalásban, és miként jutottatok álláshoz?

– Magyar állampolgárságom is van, így egy budapesti munkaközvetítő iroda révén kerültünk ki Londonba, és a cég által bérelt szoba-konyhás lakásba költözhettünk be múlt év augusztus 27-én. Magunk sütöttünk, főztünk, és heti 180 fontot kellett fizetnünk lakbérként a cég ottani képviselőjének.

Mi motivált az angliai munkavállalásban? Elsősorban a világlátás vágya. Érdekelt Nagy-Britannia mint ország, s a lakóira is kíváncsi voltam. A saját szememmel akartam látni, mennyire felelnek meg a valóságnak az angolokról szóló sztereotípiák, melyek szerint túl komoly, hideg, barátságtalan emberek.

– Hol dolgoztál, mennyit kerestél, és milyeneknek ismerted meg az angolokat?

– Előbb a munkaközvetítő iroda által rendezett állásban helyezkedtem el, takarítónőként dolgoztam a Hilton Szállodában, de csak két hétig, mert a hátam nem bírta a terhelést. Magam kerestem új munkahelyet, így kötöttem ki egy szépségszalonban, ahol manikűrösként dolgoztam, mivel Beregszászban, az Erzsébet-házban – főiskolai tanulmányaim mellett – a manikűrözést is elsajátítottam. Ám mivel nem volt meg a három év szakmai gyakorlatom, csak a manikűrösi fizetés 40 százalékát kaptam meg. Egy hónap múlva viszont a barátom talált nekem egy jobb, eladói állást egy olasz csemegeboltban. Mivel az üzlet az Arsenal sportklub futballstadionja mellett működik, sok sportoló is megfordult nálunk, mellettük pedig egyetemi tanárok, írók, modellek is betértek hozzánk.

Milyenek voltak a fizetések? A Hiltonban kétheti munkával megkerestem 500 fontot. Manikűrösként kevés pénzt kaptam, a csemegeboltban viszont havi 1400-1500 fontot tehettem zsebre.

Milyeneknek ismertem meg az angolokat? Pár száz ember alapján nem lehet megítélni egy egész nemzetet, de akikkel megismerkedtem, azok nem felelnek meg a sztereotípiáknak. Kedvesek, barátságosak voltak hozzám és úgy általában a bolt többi eladójához is. Ha naponta ötször benéztek hozzánk, akkor ötször is megkérdezték, hogy vagyunk, de nem megszokásból, hanem őszintén érdekelte őket a hogylétünk. És nagyon udvariasak. Ha csak egy kicsit is, véletlenül összekoccannak egymással, máris bocsánatot kérnek, nem úgy, mint nálunk. Tőlünk eltérően több a szabadidejük, többet kirándulnak. Egészségesebben étkeznek, sok zöldséget, gyümölcsöt fogyasztanak. A chipsek, a kólák csak akkor fogytak a boltban, amikor éppen meccs volt, és a szurkolók vásárolgatták. Emellett sokan sportolnak, idős embereket is lehet látni kocogni a parkokban. A 70 éves üzlettulajdonos – ő is rendszeresen sportol – 40 évesnek néz ki. A nők pedig nem festik, sminkelik magukat, mert így öregítenék a bőrüket. Ehelyett drágább, de bőrkímélő kozmetikumokat, krémeket használnak…

– A vásárlóid tudták, hogy magyar vagy?

– Mint megtudtam, az akcentusom alapján próbálták kideríteni, milyen nációhoz is tartozom, de nem jártak sikerrel, ezért rákérdeztek, én pedig megmondtam. Több vevőnk is járt már Budapesten, kérdezték is, hogy Magyarország melyik részéről származom, és nem értették, hogy lehetek magyar, amikor Magyarország határain túl születtem és lakom. Többüknek is lerajzoltam Trianon határmódosításait, hogy megértsék a helyzetet.

– Hogyan reagáltak?

– Sajnáltak…

– Témát váltva, milyen nevezetességekkel ismerkedtél meg?

– „Csak” Londont jártuk. Egy teljes napot töltöttünk a British Museumban, ahol olyan dolgokat láttam, amilyenekkel nálunk nem lehet találkozni. Egy nagyszerű herbárium mellett a világ minden tájáról származó, töméntelen ókori emlékkel is megismerkedtem. Ottjártunkkor nyitottak meg például egy egyiptomi kiállítást, rengeteg múmiával, művészien kidolgozott szarkofágokkal. És hogy nekem mik tetszettek a legjobban? A gyönyörű, régi kínai porcelánedények, az egzotikus, teknőspáncélból készített, lantszerű fekete-afrikai hangszerek, egy szép órakiállítás, benne egy hatalmas mechanikus órával, melynek a burkolólapjait eltávolították, és működés közben lehetett nézni a szerkezetet… S ugyancsak érdekes volt a Sky Garden, egy felhőkarcoló 34. emeletén kialakított szépséges botanikus kert. Ráadásul egyik helyen sem kellett belépőjegyet váltani. Persely van kihelyezve a bejáratnál, és aki akar, az tesz bele annyit, amennyit jónak lát.

– Ottjártatok idején már zajlott a Brexit-vita, a migránsvita, Nagy-Britanniában is van terrorveszély... Mennyire van benne a levegőben a terrorizmustól való félelem, és hogy láttad, miként viszonyulnak az angolok a migránsokhoz?

– Félnek a terrortól. De komoly biztonsági intézkedések is vannak. Például a British Museum bejáratánál vagy a London Eye óriáskeréknél átnézik a táskákat, a Sky Gardennél fémdetektorokkal vizsgálják meg a látogatókat. Ami pedig a migránsokat illeti, már most is sok afrikai, ázsiai származású 1., 2., 3. generációs bevándorló él az országban, az angol átlagpolgároknak a már ott lévőkkel nincs is különösebb gondjuk, de újabbakat már nem akarnak befogadni.

– Könnyedebb témára térve: megismerkedtél-e az angol konyhával, és hogy szoktad meg az ottani időjárást?

– Az angol konyha íztelen, és túl sok ecetet használnak az ételekhez. Nem ízlett a konyhájuk. Az időjárás? Ősszel, télen és tavasszal is (áprilisban jöttünk haza) szürke volt az ég, sok volt az eső. Nyolc hónap sem volt elég, hogy megszokjam az időjárást. Már csak ezért is jó volt hazajönni. De komolyra fordítva a szót, szerintem mindenkinek a szülőföldjén kell megállnia a helyét…

Lajos Mihály