Lezsák Sándor: Az én tanító nénim

Mikor a tankok után

1956-ban

először mentünk

a Kertész utcába,

iskolába,

már a nagykapuban

nyeltük, levegőztük,

mélyre tüdőztük

a kiömlött

tejporos tej

cukros illatát,

ami a napközis

konyhából jött.

Csengetés után

hátratett kézzel

ültem a padban,

és nem fogtam föl ésszel,

hogy ki az a

Hatalmas Néni

a tábla előtt.

Felálltam, kérdeztem:

– Tessék megmondani,

mikor jön már

az Erzsike néni? –

– Miféle Erzsike néni? –

nézett rám

szurkáló szemekkel

a Hatalmas Néni.

– Az én tanító nénim,

az Erzsike néni. –

– Én vagyok a tanító néni,

a Hilda néni. –

– Az én tanító nénim

az Erzsike néni.

Mikor jön már

az én tanító nénim,

az Erzsike néni? –

– Hallgass már!

Én vagyok a tanító nénid! –

és húzta a fülemet

a Hatalmas Néni,

és én emelkedtem

a fülem után

fölfelé, fölfelé,

de nem felé.

Soha nem felé,

soha nem felé!

Aztán nyekkentem

a padban,

tüske a fülemben,

agyamban.

(Tenemvagyazéntanítónénim) –

ezt már nem mondtam,

csak gondoltam,

de erősen,

mert hős nem voltam én sem,

és azóta sem tudom,

hogy hol van

az én tanító nénim,

hová lett az Erzsike néni.

Az utóbbi években elsősorban az Országgyűlés elnökeként ismert Lezsák Sándor most újra költőként lép elénk. A Hitel 2016. áprilisi számában jelent meg egy csokorra való költeménye Szövegek, 56-os dalszövetek címmel, melyekkel szerzőnk az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója előtt tiszteleg.

A csokornyi vers között – Az én tanító nénimen kívül – található olyan is, melyben költőnk helyenként némi szarkazmussal idézi föl, milyen volt a forradalom évtizedenkénti ünnepi megemlékezése. „A 10. volt 66-ban gerincet ropogtató, / a 20. volt 76-ban sötétben megmozduló, / a 30. 86-ban rendet is bontogató, / a 40. 96-ban puf-puf-puf pufajkázó, / az 50. 2006-ban vip-vip-vip viperázó, / a 60. 2016-ban égre és mélybe / morduló évforduló…”

És valóban. Az idősebbek emlékezhetnek, milyen volt az 1966-os, az 1976-os, vagy épp az 1986-os „méltatás”, a fiatalabbak pedig nyilván föl tudják idézni, milyen volt 1996-ban a „pufajkázás” vagy 2006-ban a „viperázás”. Mindnyájan jól emlékszünk, mi mindent állt ki eddig ez a világra szólóan bátor felkelés. Például ez utóbbiról, vagyis az ötvenedik évfordulóról történetesen azt is mondhatta volna a szerző, hogy „gumilövedékkel szemkilövős”, hiszen a televíziós közvetítés jóvoltából valamennyien láthattuk a tíz évvel ezelőtti budapesti véres felfordulást. De most Az én tanító nénimre figyelünk, melyben egy gyermeki perspektívát juttat érvényre a költő.

A gyermeki szemlélet természetesen nem jelenti azt, hogy nem lenne a szabadságharchoz méltóan komoly ez a költemény. Hogyan lehetne például könnyedséget látni abban, „mikor a tankok után / 1956-ban / először mentünk / a Kertész utcába, / iskolába, / már a nagykapuban / nyeltük, levegőztük, / mélyre tüdőztük / a kiömlött / tejporos tej / cukros illatát”. A vers vége pedig valódi drámába fordul, mikor kiderül, „azóta” sem lehet tudni, hol van a szeretett tanító néni. Márpedig válaszolni kellene erre a kérdésre: hová tűnt a szeretett Erzsike néni?…

Penckófer János