Vasárnapi üzenet: 2016.11.06.

„Aki csak az Ő népéhez tartozik közületek, legyen azzal Istene, menjen el a Júdában levő Jeruzsálembe, és építse fel Izráel Istenének, az Úrnak a házát!”

(Ezsd 1, 3)

Aki csak az Ő népéhez tartozik. Egyszerű és mégis sokatmondó megfogalmazás. Akik az Isten népének a tagjai, azok felelősséget vállalnak ezért a szent ügyért, azok soha többé nem hagyják veszni, pusztulni az Isten házát. Azok már tudják, hogy sokkal többről van itt szó, mint egy épületről. Sokkal inkább arról a népről, arról a közösségről, amely megtölti. Amely istentiszteletre gyűlik össze, áldást kér az életére, amely Istennel élő kapcsolatban él. A templom gyülekezet nélkül, akár a gyülekezet templom nélkül: szétszórt és elveszett. A templom a találkozás helye, a közösség helye, ahol az Úr és az Ő népe egymásra lelnek. Isten megtalálta őket a fogságban is, megragadta őket és hazahozta őket, de most rajtuk a sor: templomot építenek könnyekből, hitből és reménységből. Ez a templom már egészen a sajátjuk lesz, nemcsak egy hétköznapi épület, hanem valóban az Úr háza. Mi, akik ma itt vagyunk, elmondhatjuk, hogyan hordozott, vitt bennünket az Úr nemzedékről nemzedékre. A legidősebbek beszélhetnek a kommunizmus nehéz éveiről, a fiatalabbak a rendszerváltás utáni rohanásról és ürességről, a legifjabbak pedig arról, mennyire gyökértelenné és hontalanná vált a mi népünk a XXI. századra. De mindhárom nemzedék elmondhatja azt is, hogy Isten mindezekben a helyzetekben velünk volt és van, és nem engedi az övéit elbukni, elveszni, hanem megtart az emberileg lehetetlennek tűnő helyzetekben is. Hát szívleljük meg ma az Ige tanácsát, és zárjuk a bensőnkbe az évezredes szavakat, hogy váljanak áldássá bennünk!

Szimkovics Tibor
ráti és minaji lelkipásztor