Sík Sándor: A napkeleti bölcsek

Ama csillag után.

A holdsugaras hideg éjszakában,

Mint egy fehérlő, csendes álom,

Úgy vonult el a komoly karaván.

És elől ment a három.

A sziklás föld mogorván és kopáron

Feküdt el lábaik alatt.

Méltóságos sora a száz tevének

A harmaton halkan haladt.

És mintha fehér árnyak lengenének,

Úgy vonult végig a fehér sereg

A völgyön, ahol nem nőttek virágok,

S a városon, ahol az emberek

Nem virrasztottak és nem énekeltek.

S ahol nem látta őket senki sem.

És így suhant el csendesen

Életre éledt vágya Napkeletnek

Az ezredéves éjszakán.

Ama csillag után.

Sík Sándort a 20. század olyan jelentős magyar lírikusaként tartják számon, aki nemcsak költő volt, hanem piarista tanár, műfordító, irodalomtörténész, egyházi író is. A Kossuth-díjas sokoldalú gondolkodó igen fontos lehetőségnek tartotta a cserkészetet is. Úgy találta, a cserkészet képes megóvni az ifjúságot a szélsőséges eszméktől a két világháború között, de ugyancsak fölhívta magára a figyelmet azzal, hogy volt mersze elutasítani a második világháború után kiépülni készülő diktatúra egyházpolitikáját.

Az akkori vallás- és közoktatási miniszterhez írt leveléből gyakorta idézik a következőket: „Nem tehetem magamévá ezt a programot, mint hívő ember és katolikus pap sem: nem nyugodhatom bele abba, hogy a jövő nemzedék széles rétegei ki legyenek téve annak a lehetőségnek, hogy politikai befolyásolásra Isten ismerete nélkül nőjenek fel.”

A hithez, egyházhoz, kultúrához fűződő viszonyának ismeretében sokkal jobban érthető A napkeleti bölcsek című költemény, melyben elsőként az tűnik szembe, hogy egyetlen szót sem ejt a szerző Jézus megszületéséről, mégis tudja minden olvasó, hogy erről szól a vers. Ebben nyilván közrejátszik az „ama csillag” költeménykezdő és -záró sor, de valahogy a vers minden egyes részlete ezen ismeret jegyében válik teljessé. Nincs szó róla, mégis eszünkbe jut a „háromkirályok” kifejezés, sőt konkrétan az is, hogy Gáspár, Menyhért, Boldizsár…

Penckófer János