Nyolcvan éve ért véget az okinavai csata

A II. világháború utolsó ütközete

1942 és 1943 folyamán döntő fordulat állt be a II. világháború csendes-óceáni hadszínterén. Az amerikai–ausztrál haderő Új-Guineán, az amerikai haditengerészet a Midway-szigeteknél, az amerikai tengerészgyalogság pedig a Salamon-szigetekhez tartozó Guadalcanal szigetén aratott győzelmet a japánok fölött, s ezután megindult az offenzíva Új-Guineától a japánok által megszállt Fülöp-szigetek felé, illetve a japánok által uralt Mikronézián keresztül a japán szigetvilág irányába. 1945. április 1-jén aztán kezdetét vette a legdélebbi japán szigetcsoporthoz, a Riukiu-szigetekhez tartozó Okinaváért, Japán kapujáért vívott ütközet.

A sziget óriási stratégiai jelentőséggel bírt. Itt volt a Tajvan és a japán főszigetek közötti egyetlen jelentős kikötő, ahonnan uralni lehetett a főszigetekhez vezető tengeri útvonalakat, két repülőteréről felszállva az amerikai légierő közelről és a korábbiaknál sűrűbben bombázhatta a szigetország iparvárosait, s a Downfall hadműveleti terv szerint innen indult volna meg az amerikai hadsereg támadása a főszigetek ellen. Mindezzel a japánok is tisztában voltak, ezért már a háború elején ‒ minden eshetőségre készen ‒ erőddé építették ki Okinavát, melynek 130 000 fős helyőrségét Usidzsima Micuru tábornok, majd altábornagy parancsnokolta. Az amerikaiak már hetekkel, hónapokkal a partraszállás előtt heves légitámadásokat hajtottak végre a sziget ellen, március végére pedig a szárazulatot körülvette az 5. amerikai flotta, melyhez a brit csendes-óceáni flotta mintegy negyede, 17 repülőgép-hordozó is csatlakozott ausztrál, új-zélandi és kanadai kísérőhajóikkal. Összesen 1400 hajót, köztük 325 hadihajót vonultattak fel, az invázió fő csapásmérő erejét pedig 103 000 amerikai katona, valamint 88 000 amerikai tengerészgyalogos alkotta. A háború addigi leghatalmasabb flottaösszevonása, az óriási szövetséges tengeri és légi fölény láttán Usidzsima csapatai nagy részével nem a tengerpartot védte, hanem erői zömét a sziget déli részén húzódó dombvidéken kiépített Suri-vonalba: védelmi állások, barlangok és az ezeket összekötő alagutak hálózatába vezényelte, hogy ott véreztesse ki a támadókat.

Április 1-jén aztán megindult a partraszállás, melynek fedezésére az 5. amerikai flotta összes hadihajója a világháború legerősebb zárótüzét zúdította a kijelölt partszakaszokra, ám a partra szálló egységek legnagyobb meglepetésére nem is találkoztak ellenállással. A kirakodás zavartalanul zajlott le, majd a Simon Bolivar Buckner amerikai altábornagy által vezetett inváziós csapatok egy hét alatt elfoglalták a sziget északi részét, a hevesen védett Motobu-félszigettel együtt, a hónap közepére pedig a Kadena és a Jontan repülőtér is a birtokukba került. Majd délnek fordultak, és behatoltak a Suri-vonalba. Közben a japánok április 7-én útnak indították Okinava felé a világ legnagyobb csatahajóját, a fő lövegeivel 30 km-re is ellövő Jamatót, valamint kilenc további hadihajót, hogy harcba bocsátkozzanak a szövetséges flottával, illetve a Jamató tűz alá vegye a partra szállt csapatokat is. A hajóraj azonban nem rendelkezett légi fedezettel, mivel az amerikaiak a Midway-szigeteki, majd a Fülöp-tengeri csatában ronccsá verték a japán haditengerészeti légierőt, a járőröző amerikai tengeralattjárók pedig idejében felfedezték a közeledő flottát, így a szövetséges repülőgép-hordozókról felszálló haditengerészeti bombázók több hullámban rácsaptak a hajórajra, és az egységek kétharmadát, köztük a Jamatót is elsüllyesztették. A megmaradt négy torpedóromboló felszedte a túlélőket és visszavonult. A légtérben is dúlt a harc. Szövetséges repülők támogatták a földi csapatokat, illetve szembeszálltak a Japánból, illetve a még japán kézen lévő Tajvanról felszálló ellenséges repülőkkel, emellett itt kerültek a legnagyobb számban bevetésre a kamikazék, az öngyilkos küldetésekre induló japán pilóták, akik gépeiket életük feláldozása árán igyekeztek belevezetni az angolszász hadihajókba, hogy hullámsírba küldjék azokat. A hajók légvédelmi ágyúi és gépágyúi természetesen igyekeztek idejében leszedni a támadó kamikazékat, akik azonban így is elsüllyesztettek 36, illetve megrongáltak 368 amerikai hajót.

A sziget déli részén a Sherman harckocsikkal megerősített gyalogsági egységek elhúzódó és roppant véres, mindkét fél számára rengeteg veszteséggel járó harcokba bonyolódtak. A japán védelem első vonalát ugyan április 24-én áttörték, ám ezt követően előrenyomulásuk nagyon lelassult. A japánok kőkemény ellenállást fejtettek ki, ráadásul a hadihajók ágyúi a terepviszonyok miatt csak mérsékelt tűztámogatást tudtak biztosítani, így az amerikaiak csak elkeseredett harcok árán, lépésről lépésre tudták egyesével felszámolni a védelmi állásokat. A támadók dolgát még a sok mérges kígyó is nehezítette, melyek több katonát is halálosan megmartak, valamint a májusban megérkezett monszun, melynek esőzései sártengerré változtatták a hadszínteret. A hónap elején a védők még ellentámadást is indítottak, ezt azonban az amerikaiak hamar visszaverték, a japánok visszavonultak, sebesültjeiket kivégezték vagy a sorsukra hagyták (!) […] A japán katonák, illetve a japánokkal rokon okinavai őslakosok jelentős részének a mentalitását nagyban meghatározta az eszement háborús propaganda, mely szerint az amerikaiak mindenkit, akit élve elfognak, kegyetlenül megkínoznak, majd megölnek. Éppen ezért a katonák kézigránátokat osztottak szét a polgári lakosok között, részben azért, hogy öngyilkosok legyenek, részben azért, hogy öngyilkos támadásokat hajtsanak végre, akárcsak sok katona, akik közül nem kevesen egy-egy súlyos harci helyzetben inkább önkezükkel vetettek véget az életüknek. Azokat az őslakosokat pedig, akik nem nagyon adtak hitelt a propagandának, vagy rákényszerítették az öngyilkosságra, vagy egyenesen megölték őket. Amúgy sem bántak kesztyűs kézzel az okinavaiakkal, sokukat kényszersorozták, még iskolás fiúkból is alakítottak harci egységeket, illetve élő pajzsként is használtak civileket… Május 29-re aztán az amerikaiak elfoglalták a védelem főhadiszállásaként szolgáló középkori Suri-kastélyt, ám a japánok még ekkor sem adták fel, visszavonultak, új állásokba húzódva folytatták a harcot, melyeket csak június 23-ra sikerült bevenni, s ezzel a csendes-óceáni hadszíntér legvéresebb csatája véget ért. A legtöbb forrás szerint 14 000, mások szerint akár 20 000 amerikai katona is eleshetett, a japánok 103 000 embert vesztettek (maga Usidzsima is rituális öngyilkosságot követett el), míg a polgári áldozatok száma 149 193 főt tett ki. Harry S. Truman amerikai elnök pedig épp az okinavai veszteségek miatt döntött úgy, hogy újabb amerikai áldozatok elkerülése végett a japán főszigetek elleni, 1945 végére tervezett invázió helyett az atombomba bevetésével kényszeríti térdre Japánt. De hogy valóban elkerülhetetlen volt-e a nukleáris fegyver bevetése, ez már egy másik cikk témája lesz.

Lajos Mihály