Zsille Gábor: Névtelen

Van ott fenn, északon, van egy kis tó.

A tengertől alig egy órára.

Boltívként hajolnak fölé a fák:

Lengyelország eleven oltára

ebben a rejtett székesegyházban,

a szíve, úgy sejtem, érintetlen,

küszöbén sűrű nád, békalencse,

egy elhagyott csónak félig telten

várja az alámerülést, vagy tán

már alá is merült, hiszen Pesten

írom ezt, kilenc hónappal később.

Úgy leltem rá, hogy nem is kerestem,

az erdei út szélén kézzel írt

fatábla jelzi: Tavacska jobbra,

csak ennyi, nincs is neve, hát persze,

hogy megálltam. Egy kedves halottra

gondolva sétáltam a fák között

a partig. Az a csönd, az a való-

szerűtlen csönd naplemente előtt

az oltárnál. A vízbe hatoló

fény a lombkorona-boltíven át.

Akkor belém hasított a fanyar

sejtelem: ezen a helyen alig-

hanem én vagyok az első magyar.

Zsille Gábor kitűnő kortárs költőnk verse egészen friss mű. Idén januárban jelent meg a Hitel című folyóiratban, és egy olyan élményről tudósít, melynek keletkezési ideje és helye nem annyira pontos ugyan, mint a vers megjelenéséé, ugyanakkor mégis szinte megfoghatóan közel tudja hozni azt az olvasóhoz.

Ez nyilván a költemény közvetlenségének, élőbeszédszerűségének köszönhető. Keresetlen, és ezért meggyőző líraisággal tárul elénk tehát az a különleges hely, melynek hollétét egy „kézzel írott fatábla jelzi” valahol Lengyelországban, jó barátainknál, valahol „az erdő szélénél”. Egy kis tóról van szó, „a tengertől alig egy órára”. „Boltívként hajolnak fölé a fák”. Partján nád, vizén békalencse, és az a bizonyos csónak, mely félig telten lassú süllyedésnek volt kitéve akkor. Ám e csónak már azóta – kilenc hónap elmúltával, mikor papírra és versbe került ez a különleges élmény –, alighanem végleg elsüllyedt.

Egy „névtelen” lengyelországi hely emlékét teszi számunkra elevenné szerzőnk. Többek közt arról a pillanatról is szól, melyről a következőt állítja költeménye utolsó három sorában: „Akkor belém hasított a fanyar sejtelem: ezen a helyen alighanem én vagyok az első magyar…”

Penckófer János