Tornai József: Mi a bölcsesség?

Mintha egy géppuskát rohamoznának,

úgy hullnak percenként az emberek.

Jók és gonoszak, szeretnivalók, gyűlöletesek,

barátok, szerelmesek, költők, autójavítók.

Van, akit öregkora hajít a túlvilágra,

fiataloknak is megállhat a szívük.

És akivel tegnap még telefonon beszéltem,

ma a felesége a kagylóba zokog.

Nem számíthatok senkire, és hány nap az enyém?

Azt hittem, csak a háborúkban öldökölnek,

pedig a békés napok áldozata több.

Megszületni s meghalni: ikertörténet ez.

Temetőket lakat jól az igazság, a művészet is sovány

étel azoknak, kik úgy szeretnének élni,

mintha minden pillanat lehetne millióévnyi

égitest: foroghat rajta az ember-bogár,

jönnek újra meg újra a virág-tavaszok.

Mi a bölcsesség? Az isteneket kell dicsérni.

Tornai József öregkori költészetének egyik új darabja az itt olvasható Mi a bölcsesség? Tavaly ősszel jelent meg a Forrás című irodalmi lapban.

Mi a bölcsesség? – ez a fő kérdés tehát ebben a versben, de úgy egyébként is jó tisztázni, mi tekinthető bölcsességnek. Bizonyára ezért is született e vers, és ezért lett verscímmé a kérdés. Viszont olyan egyszerű választ kapunk a költemény végén, hogy egy pillanatra elbizonytalanítóan hat. Valóban ilyen egyszerű lenne? Hogy a bölcsesség valóban nem más, mint az istenek dicsérete? Ennyi lenne a bölcsesség nyitja? Ráadásul az is kissé zavarba ejtő a költemény első olvasásakor, hogy költőnk végig a mindennapok megszámlálhatatlanul sok áldozatáról beszél.

Nem véletlenül teszi ezt. Pontosan „ebben áll a nagy titok” – hogy egy másik költőnk híres verssorával éljünk itt, a Kazinczy Ferencével. Szükség van erre a szembeállításra, a több verssoron át tartó halál jelenlétére, hogy lássuk, mennyire nem lehetünk urai az életünknek. Szükség van erre, hogy lássuk, milyen szeszélyesen, de következetesen arat a halál, hogy „megszületni s meghalni: ikertörténet ez”. A költemény szerint tehát csak az lehet bölcs, ki élete során végig az isteneket dicséri, azaz mindig hálásan gondol tetteinek, gondolatainak kozmikus, halálon túlmutató értelmességére…

Penckófer János