Jókai Anna: A lovas imája

Nappalra fekete lovat adj

hogy kitessék a fehér fényben

És fehér legyen a ló

ha ránk szakad a fekete éjjel

ha a gyeplőt elejteném

a fekete akkor is haladjon

Ha álmodozva elkószálnék

a fehér az úton marasszon

versenylovak kíméljenek

cirkuszi ló sem kell

megedződött hátaslovunk

elbír a tereppel

a fekete a sorompót tiszteli

de a fehér átröpül rajta

félni csak az félhet

aki a lovakat hajtja

váltott lovak: de egy nyereg

huszonnégy óránk gyorsan lepereg

Csak a ló pihen az ember soha

felette csattog Isten ostora

Nemrég a Magyar Írószövetség mély fájdalommal tudatta, hogy „2017. június 5-én, Pünkösdhétfőn, hosszan tartó, türelemmel viselt súlyos betegség után, 84 éves korában elhunyt Jókai Anna Kossuth-nagydíjas író.”

A szomorú gyászhír mellé pedig, illetve Jókai Anna életpályájának bemutatása elé, mottó gyanánt, e pár rövid mondatot választotta az Írószövetség: „Születés és halál: testvérek. Minden bölcső koporsó. Minden koporsó bölcső.”

Ez a gondolat természetesen magától a szerzőtől való, és nem nehéz felismerni benne az életnek a halálon túlra mutató természetét. Akár úgy is mondhatnánk, hogy az isteni gondviselést. Ám ezen szintén nincs mit csodálkozni, hiszen köztudott: írónk, költőnk életpályája a keresztény hit meggyőződését viseli magán.

Ha jól megnézzük, az itt olvasható költemény is hasonló meggyőződést tükröz. Mert miről szól A lovas imája? Leegyszerűsítve: az emberi sorsról, de annak a folytonos gondviseléssel összekapcsolt egységéről. Ezt pedig a költemény utolsó versszaka teszi egyértelművé, a következő gondolat: „váltott lovak: de egy nyereg / huszonnégy óránk gyorsan lepereg / csak a ló pihen, az ember soha / felette csattog Isten ostora”…

Penckófer János