Ady Endre: Aki helyemre áll

2017. július 19., 10:39 , 862. szám

Lehet-e, lehet-e?

Hogy jön még ájult tűz-nyár,

Bukó-csillagos éjek

S hogy én, Én, már ne éljek?

 

És majd szűrik a bort

Pompás, aranyos őszben

S ittasan, tarka lombok

Hulltán nem én borongok.

 

S meleg asszony-szalon

Integet ki a télbe,

Lágy pamlag, égő illat

S ide nem engem hívnak.

 

S akkor is lesz tavasz,

Virág, dicsőség, mámor,

Tavasz-heroldok szállnak

S engem már nem találnak.

 

Lehet-e, lehet-e,

Hiszen ez mind enyém volt.

Én vágytam, én daloltam,

Minden, minden én voltam.

 

Soha még, soha még,

Így még senki se vágyott,

Hajszolt, siratott, képzelt

Tündér ezeregy éjjelt.

 

Átkozott legyen az,

Aki helyemre áll majd,

Ínyére méreg hulljon,

Két szeme megvakuljon.

 

Álljon el a szíve,

Süketen tétovázzon

S ha tud majd asszonyt lelni,

Ne tudja megölelni.

 

Ady Endre soha nem hazudtolja meg magát. Akár ezt is mondhatnánk, miután elolvastuk az Aki helyemre áll című költeményt. Ebben a művében is ugyanazt a felnagyított személyt és önmagát csodáló énjét – sőt így, nagybetűvel írt Énjét – formálja meg, aki számos költeményének a szószólója. Már a korabeli kritika, tehát a XX. század első évtizedeinek irodalomértelmezése is felfigyelt Adynak arra a különleges én-szemléletére, amilyen korábban nem volt a magyar irodalomban.

Ez a versbeli „Én” szinte megütközve teszi föl a saját világára vonatkozó kérdést: előfordulhat, hogy az ő létezése után is lesz „vágy”, „tavasz”, „dicsőség”, „mámor”? Mert abból indul ki, hogy végső soron ő egységet alkot azzal, amit magáénak tudhat. Úgy látja, hogy az ő énje egy a világ csodájával. Ez egy kicsit olyan érzés, mintha költőóriásunk arra a pillanatra is utalna e költeményével, mikor az ember először szembesül az elmúlás gondolatával. Ezzel a feltevéssel akár azt a nyílt átkozódást is meg lehet érteni, melyet a vers utolsó két szakasza foglal magába, hogy „ínyére méreg hulljon, két szeme megvakuljon” annak, aki az ő helyére áll majd…

Penckófer János