Kelet-Ukrajna: a béke ára

A függetlenség napja, augusztus 24. kapcsán a hazai média érthetően a szokásosnál is nagyobb terjedelemben foglalkozott a kelet-ukrajnai konfliktussal, a megszállt területek felszabadításának esélyeivel, az orosz–ukrán szembenállás rendezésének lehetőségeivel. Érdekes módon több mint három évvel a konfliktus kirobbanása után a politikusok és szemleírók java része még mindig arra helyezte a hangsúlyt, hogy Ukrajna képes útját állni az orosz agressziónak, s idővel Kijevé lesz a győzelem. Hogy a gyakorlatban miként lehet legyőzni Oroszországot, rábírni arra, hogy kivonuljon Kelet-Ukrajnából, s ráadásul a Krímről is, arról kevés szó esett. Egyfelől nyilván azért, mert a problémának nem létezik katonai megoldása, másfelől, talán mert még napjainkban sem népszerű olyasmiről értekezni az országunkban, mint hogy a rendezés érdekében Ukrajnának is engedményeket kellene tennie. Éppen ezért üdítő kivételt képezett az ünnepi írások sorában Olekszandr Levcsenko volt horvátországi ukrán nagykövet fogalmazása a Jevropejszka Pravdában, aki a horvát területeknek a kilencvenes évek szerb–horvát háborúját követő reintegrálásának tapasztalatait igyekezett összevetni az ukrán helyzettel.

Ukrajna mai és Horvátország két évtizeddel ezelőtti helyzete valóban sok tekintetben hasonló. Horvátországban is voltak szerb szeparatisták, amint ma Ukrajnában is vannak oroszok. Horvát területen is létrejött szerb államalakulat, amint Ukrajna területén is léteznek ilyenek.

A horvátok végül 1995-ben katonai vereséget mérve a szerbekre visszaszerezték elvesztett területeik jelentős részét, ám arra ma már kevesen emlékeznek, hogy a földek egy bizonyos hányada békés úton tért vissza.

Olekszandr Levcsenko írásában nem tagadja, hogy a horvát katonai sikereknek több külső összetevője volt. Például Milan Martic, a horvátországi szerb szeparatisták vezetője összekülönbözött Slobodan Milosevic szerb elnökkel, aki viszont a nagyhatalmakkal való megegyezése értelmében beszüntette a szeparatisták katonai támogatását. Ehhez persze kellett az is, hogy Martic előzőleg elutasítsa a nemzetközi közösség és Szerbia által is javasolt rendezési tervet, amely széleskörű autonómiát biztosított volna a horvátországi szerbeknek (majdhogynem föderatív státust), amelyre fogcsikorgatva ugyan, de előzetesen még Horvátország is rábólintott. Jegyezzük meg ugyanakkor, hogy a kelet-ukrajnai rendezésre vonatkozó jelenlegi elképzelések, amelyeket minszki megállapodásokként ismerhetünk, semmilyen önrendelkezést nem helyeznek kilátásba a konfliktus sújtotta területek számára.

Nem mellékes az sem, hogy a horvátok által felszabadított terület viszonylag ritkán lakott volt, s nem rendelkezett Szerbiával közös határral.

Mindez Kelet-Ukrajnára nem igaz: a Donyec-medence a konfliktus kitörése előtt egyike volt Ukrajna legsűrűbben lakott térségeinek, amely ráadásul több száz kilométeren át határos Oroszországgal. Ebből viszont Levcsenko szerint az következik, hogy Ukrajna aligha számíthat a horváthoz hasonló gyors katonai győzelemre a Donyec-medencében. Az sem valószínű, hogy a két szakadár „köztársaság”, a DNR és az LNR vezetői összevesszenek Moszkvával, már csak azért sem, mert ők hivatalosan nem utasították el a konfliktus rendezésére kidolgozott tervet, a minszki megállapodásokat. Végül egyértelmű, hogy a nyugati szankciók aligha alkalmasak arra, hogy Oroszországot rávegyék az ukrajnai szeparatisták támogatásának feladására.

Csakhogy a háború lezárultával Horvátország egyéb módszereket is bevetett területei visszaszerzése érdekében. Mint utóbb kiderült, a horvát Duna-mente reintegrálása talán az egyetlen olyan ENSZ-missziónak bizonyult, amikor sikerült a központi kormány által ideiglenesen nem ellenőrzött területek békés visszafogadása. A párhuzam az ukrán valósággal nyilvánvaló, hiszen a minszki megállapodások ugyancsak ideiglenesen megszállt területek reintegrálását irányozzák elő.

Olekszandr Levcsenko szerint Franjo Tudman akkori horvát elnök ragaszkodott hozzá, hogy a Szerbiával határos területek visszafoglalása ne katonai úton történjék, miután tisztában volt vele, hogy a régióban a szerb reguláris hadsereg egységei is jelen vannak (máris megvonható a párhuzam az ukrajnai helyzettel, ahol az orosz csapatok jelenlétét egyedül Moszkva tagadja). Ilyen körülmények között egy katonai akció a két ország közötti fegyveres konfliktussá terebélyesedhetett volna, beláthatatlan következményekkel. Ily módon még egy esetleges horvát győzelem is csak jelentős emberveszteségekkel lett volna elképzelhető.

A horvát Duna-mellék békés reintegrálását célzó tárgyalások mindvégig az ENSZ és a nagyhatalmak képviselőinek, valamint a helyi szeparatistáknak a részvételével folytak. A reinteg­rálá­s nemzetközi jogi alapja az 1995. november 12-én aláírt erduti egyezmény lett, amelyet akár a minszki megállapodások analógiájának is tekinthetünk.

A megállapodás átmeneti reintegrálási időszakot vezetett be 1996 elejétől 1998 januárjának közepéig. Ezzel párhuzamosan 1996. január 15-től az ENSZ bevezette a horvát Duna-mentén az UNTAES átmeneti nemzetközi közigazgatást, élén egy amerikai tábornokkal. A béketerv főbb pontjai a következők voltak: a terület leszerelése, közös szerb–horvát rendőrségi egységek létrehozása az átmeneti időszakra, az aknamentesítés megkezdése, a menekültek visszatelepítését célzó pilot-projektek megvalósítása, az oktatási, kulturális, egészségügyi, kommunális, közlekedési, hírközlési stb. rendszerek fokozatos reintegrálása.

Emellett a horvát fél újabb amnesztiát hirdetett a harci cselekmények résztvevői számára. Levcsenko szerint ez egy újabb fontos érintkezési pont a horvát és az ukrán eset között, Ukrajnában ugyanis máig gyakran hallani arról, hogy elfogadhatatlan amnesztiát hirdetni a szakadár fegyvereseknek. A diplomata felhívja a figyelmet, hogy az amnesztiát a nemzetközi gyakorlatban széles körben alkalmazzák a konfliktus katonai fázisának lezárulása után. A győztes fél amnesztiában részesíti a veszteseket, hogy bevonja őket az újjáépítésbe, valamint az emberi kapcsolatok normalizálásába. A nemzetközi jog értelmében természetesen nem számíthatnak kegyelemre azok, akik háborús vagy emberiesség elleni bűncselekményeket követtek el.

Horvátország három amnesztiát hirdetett a konfliktus aktív fázisában, s még egyet a békés reintegrálás során. Levcsenko azt írja, a horvát vezetők máig bizonygatják, hogy minden újabb amnesztia kétségeket keltett a szeparatistákban, hiszen akik harcoltak, de nem követtek el bűncselekményeket, elgondolkodtak azon, nem kellene-e élniük a lehetőséggel. Ezenkívül a horvátok kitartanak amellett, hogy az amnesztia hiánya arra késztette volna a szeparatistákat, hogy a végsőkig harcoljanak.

Ugyancsak közös pont a horvátországi és ukrajnai konfliktusokban a helyhatósági választások megrendezése a kormány által nem ellenőrzött területeken. Ukrajnában a közvélemény és a politikum egy tekintélyes része pillanatnyilag hallani sem akar helyhatósági választásokról a Donyec-medencében mindaddig, amíg a terület nem kerül újra ukrán fennhatóság alá, Horvátországban viszont nem tekintették végzetesnek a választásokat. Branko Hrvatin, a Központi Választási Bizottság egykori elnöke – ma a legfelső bíróság elnöke – szerint mindenki tisztában volt azzal, miként szavaz majd a helyi lakosság a kormány által nem ellenőrzött területeken, s a lehetséges csalásokkal kapcsolatban sem voltak illúzióik. Zágráb számára azonban az volt a fontos, hogy a választásokra a horvát törvényeknek megfelelően került sor, s csak azok a politikai erők vehettek benne részt, amelyek kizárólag Horvátországban lettek bejegyezve. Az egyetlen különbség a horvát és az ukrán helyzet között az, hogy annak idején a választások menetét ENSZ-misszió felügyelte. Ugyanakkor minden, az ideiglenesen megszállt területekről elmenekült polgár bárhol szavazhatott Horvátország területén. Szavazataik hozzáadódtak a megszállt területeken tartott voksolás eredményeihez, korrigálva a választások eredményeit.

A háború által szétzilált emberi kapcsolatok helyreállítása természetesen máig nem fejeződött be Horvátországban, de ez is változóban van, jegyzi meg végezetül Olekszandr Levcsenko, aki saját ottani tapasztalatai alapján is azt állítja, hogy az idő gyógyítja a sebeket. Meggyőződése, hogy a nemzetközi közösség támogatásával Ukrajna szintén viszonylag gyorsan és eredményesen megvalósíthatja a Donyec-medence békés reintegrációját.

(eurointegration.com.ua/ntk)