Szabó Magda: Ősz

Ilyenkor már csak a felleg kövér

meg az eső, mely bő kontyát kibontja,

ám apad a víz a rakpart kövén,

s a hegyek és fák sorvadnak naponta.

Fogy az erdő, a színét váltja, bágyadt,

sovány a város, olyan egyszerű lett:

nyurgább a kémény, horpaszak a házak,

hajnal s alkony közt a rés egyre szűkebb.

A tömör levegő is lefogyott,

keskeny, hasít, és hajlik, mint a penge,

a szenvedély nem tombol, csak morog,

vackot keres, megbúvik a szívekbe.

A vidék is sovány. Diója csörren,

a mustja csorran, mégis ösztövér.

Benned nézem magam már, mint tükörben,

s oly mindegy, én sovány vagyok, kövér.

Köd birkózik az ideges szelekkel;

meddő az írás. Mégse voltam meddő.

Csörög a vers. A termésem kinek kell?

Te gyűjtöd be s a kékszemű jövendő.

Mit feleljek, ha megkérdez az ősz?

Kopár a hegy, vetkőzik a faág.

A visszhang sem volt sosem ismerős,

mért volna ismerős a némaság?

Száz éve, 1917. október 5-én született Szabó Magda, akinek bemutatását nem egy helyütt kötik a Kiálts, város! című drámájából vett idézethez: „A te életeden csak az Úr fordíthat, és ha fordítani akar, akkor már meg is tette, és elrendelte a születésed percében, elkárhozol-e vagy üdvözülsz. Ami a születésed és a halálod között történik, az nem számít. Az csak egy pillanat.”

Hogy aztán ez az idézet mennyire illik Szabó Magda egész munkásságára, a létről való gondolkodásának egészére, azt a szerző olvasói maguk döntik el. Mindenesetre, amikor ezt a művét írta, alkotói fénykorát élte. Például kevéssel a Kiálts, város! előtt született meg az Abigél és az Ókút, és nem túl sok idő múlva látott napvilágot a Régimódi történet, vagy Az a szép fényes nap. Ugyanakkor Az ajtó – e méltán világhírű regénye – jóval később, tizenhat esztendő múlva lett csak kész.

Ha az Ősz című versét egész alkotói pályája felől olvassuk, akkor személyes értékelése megkapó, mert saját „termésével”, a műveivel kapcsolatban ezeket kérdezi az író: „A termésem kinek kell? / Te gyűjtöd be s a kékszemű jövendő. / Mit feleljek, ha megkérdez az ősz? / Kopár a hegy, vetkőzik a faág. / A visszhang sem volt sosem ismerős, / mért volna ismerős a némaság?”

Penckófer János