Petőfi Sándor: Csatában

2018. március 14., 11:08 , 895. szám

A földön is harag,

Az égen is harag!

Kifolyt piros vér és

Piros napsugarak!

A lemenő nap oly

Vad bíborban ragyog!

Előre, katonák,

Előre, magyarok!

 

Komoly felhők közül

Bámul reánk a nap,

Rettentő szuronyok

Füstben csillámlanak,

A sűrű lomha füst

Sötéten gomolyog,

Előre, katonák,

Előre, magyarok!

 

Ropog, hosszan ropog

Csatárok fegyvere,

Ágyúk bömbölnek, hogy

Reng a világ bele;

Te ég, te föld, talán

Most összeomlotok!

Előre, katonák,

Előre, magyarok!

 

Szilaj lelkesedés

Foly bennem, mint tűzár,

A vérszag és a füst

Megrészegíte már,

Előre rontok én,

Ha élek, ha halok!

Utánam, katonák,

Utánam, magyarok!

 

 

Ha március tizenötödike, akkor Kossuth, Damjanich, Bem tábornok, és nagyon hosszan lehetne még sorolni azon hőseinket, akiket nem felejt el soha ez a nemzet. De az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egészen kiváló vezérei-harcosai mellé már a kezdetek kezdetén odakerült egy költő is: Petőfi Sándor. Mert ez a nem túl magas, kimondottan vézna testalkatú legény nemcsak a szabadságharc kirobbantásában járt elöl. Nemcsak a szavak szintjén volt rettenthetetlen és nemcsak a Pilvax kávéház körüli eseményeknél jeleskedett, hanem számos költeményének megírásakor is a harctéren tartózkodott.

Petőfi 1849. március 2-3-án írta ezt a buzdító verset, melynek mindegyik gondolata mögött egy hiteles személyiség áll. Amikor tehát azt vesszük észre, hogy a Csatában című költemény refrénjének számító szakaszvégi két sor így hangzik: „Előre, katonák, Előre, magyarok!”, akkor föl sem merülhet, hogy e sorokat csupán a társai buzdítására írta volna szerzőnk. Így aztán az utolsó vers­szakban feltűnő módosított refrén sem költői megoldás csupán. Az „Utánam, katonák, Utánam, magyarok!” felhívás mögött ott áll a valóságos személy, aki kész karddal, puskával, ágyúval is harcba menni…

Penckófer János