A hősiesség másfél éve

„Legkülömb ember, aki bátor…”

2018. március 15., 08:50
1848. március 15. – tüntetés a Nemzeti Múzeum előtt

„Csak akkor születtek nagy dolgok,/ Ha bátrak voltak, akik mertek,/ S ha százszor tudtak bátrak lenni,/ Százszor bátrak és viharvertek” – kezdődik e sorokkal Ady Endre A Tűz csiholója c. költeménye. És talán ezekkel a verssorokkal jellemezhetnénk legszebben a magyar 1848–1849-et...

Mert bátorság kellett ahhoz, hogy 1848. március 15-én a márciusi ifjak – Petőfi Sándorral az élükön – forradalmat robbantsanak ki Pesten, s bátorság kellett ahhoz is, hogy az egyetemi diákság, Pest polgárai, valamint a március 19-i, József-napi országos vásárra érkezett vidéki gazdák, nemesek százával, ezrével, tízezrével álljanak melléjük. De fegyvertelenül, készen arra, hogy nem kell-e szembenézniük a Pest-Budán állomásozó hétezer császári katonával és a budai vár ágyúival… Mert igaz, Petőfi számított rá, hogy a két nappal korábban kitört, és győzelemre álló bécsi forradalom, a Habsburg-zsarnokságot megtestesítő Metternich kancellár lemondatása elbizonytalaníthatja a budai várban székelő Helytartótanácsot és báró Lederer Ignác altábornagyot, a pest-budai császári csapatok parancsnokát. Ám nem lehetett biztosra venni, hogy nem vonul-e a katonaság a forradalmi tömeg ellen, s nem zúdul-e rájuk a puskacsövekből kizúduló ólomeső. A veszéllyel pedig számolt is a tüntető tömeg. Amikor a pesti városházán a városi tanács és a polgármester aláírta a 12 pontot, Petőfi naplójának tanúsága szerint szárnyra kapott a hír, hogy csapatok menetelnek feléjük, ám a költő-forradalmár – mint feljegyezte – egyetlen arcon sem látott ijedelmet, ellenben mindenki azt kiáltotta: „Fegyvert!”

Tudjuk, persze, hogy vaklármáról volt szó, a forradalmárok nem kényszerültek rá, hogy fegyvert szerezzenek, a Pestről Budára, a várba vonuló húszezres tömegre nem csapott le ágyú- és puskasortűz, és az elbizonytalanodott Helytartótanács beleegyezett Petőfiék követeléseibe, a katonaságnak kiadták a tétlenségi parancsot, a bebörtönzött Táncsics Mihály zárkájának ajtaja megnyílt, és Pest-Buda egy puskalövés nélkül a forradalmárok kezébe került. De alakulhatott volna másképp is, ha Lederer nem habozik, s belelövet a tömegbe. Mert akkor az „esernyős forradalom” (egész nap szakadt az égi áldás) éppúgy véres forradalommá válik, mint Európa többi revolúciója.

A márciusi ifjak a legjobb lehetőségre számítottak, miközben tisztában voltak a legrosszabbal is, de volt bennük merészség, és vállalták a kockázatot – mert merészség és vállalható kockázat nélkül nem lehet győzelmet elérni…

A szabadságharc során pedig hősök születtek…

Egyetlen megye, Háromszék székely határőrei és népfelkelői akkor keltek fel, amikor az erdélyi osztrák csapatok és a román határőrezredek már kiverték Erdélyből az erdélyi magyar hadsereget, és készen álltak arra, hogy lezúduljanak a Tiszántúlra, ám Puchner altábornagy kénytelen volt több egységét a háta mögött fellázadt Háromszék ellen vezényelni, így elhalasztotta a támadást. Józef Bem tábornok, majd altábornagy – vagy ahogy mi szeretjük nevezni: Bem apó – pedig időt nyert rá, hogy újjászervezze az elcsüggedt erdélyi sereget, mely szinte szárnyakat kapva, ellentámadása során végigverte Erdélyen az ellenséget, s még a vesztes csaták sem roppantották meg. A súlyos vízaknai vereség sem, melyet követően Szászsebesnél kisiklott, Szászvárosnál pedig kitört az üldöző császári sereg harapófogójából, s véghezvitte a szinte lehetetlent: egyesülni tudott a Magyarországról érkező segélycsapatokkal, majd öt nappal a végzetesnek tűnő vereség után, Piskinél óriási győzelmet aratott az osztrák csapatok fölött, melyek egy hónapra rá ki is menekültek Erdélyből, az oroszok által megszállt Havasalföldre.

Az ellankadás, az új erőre kapás és az elszántság egyik legszebb példáját pedig a diadalmas tavaszi hadjárat legnagyobb ütközete, az isaszegi csata mutatta meg. Klapka tábornok honvédjai – akik elsőkként kerültek harcérintkezésbe a császári egységekkel – talán már nem is számolták, hányszor nyomultak előre, majd hányszor szorultak vissza, s egyre leharcoltabbakká váltak. És parancsnokuk, aki pár hónappal korábban talpra állította a legyőzött feltiszai hadtestet, aki vereségek sorát mérte a már Debrecent fenyegető Schlick tábornokra, messzire űzve őt az ideiglenes magyar fővárostól – ez a Klapka is már a visszavonulást javasolta a honvéd fősereg főparancsnokának Görgey tábornoknak, hogy másnap, kipihenten győzhessék le az osztrákokat és a horvát határőrezredeket.  Ám a Klapka segítségére siető Damjanich generális hadteste – a jobbszárnyon – áttörhetetlen kőfalként verte vissza a császári rohamokat. Görgey pedig – Damjanichcsal is példálózva – lelket öntött Klapkába, egyúttal a csatatérre vezényelte Aulich tábornok pihent hadtestét, és Aulich friss erőtől duzzadó, valamint Klapka minden maradék erejüket összeszedve rohamozó honvédjai elsöpörték a szembenálló császári erőket, majd visszafordulva, és Damjanich megsegítésére sietve, a jobbszárnyon is diadalra vitték a magyar lobogót.

A szabadságharc végül mégis elbukott. De hiába robbantották ki Petőfiék a forradalmat? Hiába álltak talpra a vereségek után, és győztek száz csatában 1848–1849 honvédjai? Nem! A forradalom és szabadságharc egyik fő célkitűzését, a jobbágyfelszabadítást már 1853-ban szentesítették a Magyarországot ismét elnyomó császári hatalom törvényei. És a magyar nemzet hősi kiállásának emléke szorította rá a külpolitikai vereségek miatt megroppant Habsburg Birodalmat az 1867-es kiegyezésre, melynek révén Magyarország nagyfokú belső autonómiával rendelkező, alkotmányos berendezkedésű országgá vált, mely óriási lépéseket tett előre a polgárosodás útján. És a forradalmárok, a szabadságharcosok ma is azt üzenik nekünk, kárpátaljai magyaroknak is, hogy merjünk bátrak lenni. Mert ahogy Ady írta – ugyancsak A Tűz csiholójában: „Legkülömb ember, aki bátor,/ S csak egy külömb van, aki bátrabb.”

Lajos Mihály