Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén

ki gyújtja s oltja csillagod

csak az nem fél kit a remény

már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem

ez a megtartó irgalom

a gondviselő félelem

kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén

vajon amikor zuhanok

meggyújt-e akkor még az én

tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy

sötétlő maggá összenyom

s nem villantja föl lelkemet

egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén

mondják úr minden porszemen

mondják hogy maga a remény

mondják maga a félelem

Kányádi Sándornak ez a költeménye emblematikus mű. Ilyennek érezte az egész irodalmi élet már a megjelenésekor – 1994-ben –, azt követően pedig még inkább, hogy szerzőnk gyűjteményes kötetének címéül is ezt választotta 1996-ban.

A kötet második, 1997-es javított kiadásában külön is kiemelésre került ez a vers, hiszen a védőborító belső oldalán – a szerző fényképe alatt – cím nélkül olvasható ez az öt versszak. A verset így szerzői vallomásként, vagy még inkább gondolati kétely-összefoglalásként lehet olvasni. De mit mond nekünk most, újraolvasva, amikor Kányádi Sándor nyolcvankilenc évesen, 2018. június 20-án – fájdalmunkra – meghalt?

Most a Valaki jár a fák hegyén még inkább megtelik megrendüléssel. Még inkább szembesít azzal a létgonddal, ami az emberlét porszemnyi kicsinységét és a Mindenség beláthatatlan nagyságát jelenti. Nem nevezi meg a szerző, kire gondol, mégis minden keresztény ember tudja, ki „jár a fák hegyén” ebben a versben. És minden olvasó tudja, mit jelent itt a „zuhanás”, mint ahogy azt is, milyen kételyre keres választ szerzőnk, mikor így fogalmaz: „valaki jár a fák hegyén / vajon amikor zuhanok / meggyújt-e akkor még az én / tüzemnél egy új csillagot”. De válasz nincs. Nem is lehet. Erről a „csillaggyújtásról” csak az dönthet és tudhat, ki „úr minden porszemen”...

Penckófer János