Behun János cipészmester és futballmecénás háza

Elvesztett Ungvár

Van Ungváron az Olbracht utcában egy ház, amely érdekes kinézetével és szokatlan tervezésével kitűnik a többi közül. Amiatt, hogy gyakorlatilag beleépítették a várhegybe, ez az épület két teljesen különálló lakásból áll: alsó és felső. A földterület egész hosszában (vagy magasságában) számos lépcső található, amelyeken az Olbracht utcáról fel lehet jutni egészen a Kárpátaljai Megyei Szabadtéri Néprajzi Múzeumig (skanzenig).

Ez a ház egykoron egy nagyon ismert ungvári család tulajdonában volt. A családfő, Behun János cipész­mester volt. Fia, Lajos és menye, Katalin mesélt arról, hogyan lett egy tímár fia gazdag és befolyásos ember.

Behun János szülei – Behun István és Novák Anna – tősgyökeres ungváriak voltak. István bőrkikészítéssel és -árusítással foglalkozott, Anna a hat gyermek nevelésével volt elfoglalva. A család a mai Mitrak és Ruszka utcát összekötő közben lakott. A Mitrak utca 13. szám alatt a mai napig áll egy hosszú ház, melyet még 1899-ben építettek. Ott kezdett dolgozni a kisebbik Behun fiú, János is. Lehetséges, hogy a bőrrel való munka alapjait tímár apjától leste el, de ő más szakmát választott: cipész lett. Egyébként a bátyja, István szintén ismert ungvári mester volt, ő bútorokat készített. Ifjabb Behun István élettörténete egy külön cikket érdemel, ezért róla majd a későbbiekben olvashatnak. Most térjünk vissza Jánoshoz, akinek a háza kétségtelenül a mai Olbracht utca dísze.

János 1897. február 9-én született Ungváron. Azt, hogy kitől tanulta el a cipészetet, utódai nem tudják. Meg aztán csak nehezen nevezhetjük őt cipésznek, hiszen egész szakmai tevékenysége alatt Behun Jánost úgy ismerték Ungváron, mint egy mestert, aki elegáns női és férfi lábbelit varr. Bár hosszú ideig tartott, amíg János műhelytulajdonos lett, és ilyen tekintélyt vívott ki magának. Az 1924-es évi lakcímlistás könyvben még nem szerepel az ungvári cipészek között a neve, ez pedig azt jelenti, hogy valószínűleg akkoriban egyszerű suszterként dolgozott valakinek a cipészműhelyében. Az 1930-as évi lakcímlistán az szerepel, hogy Jan Behun a lakcímén, vagyis a Mitrak u. 13. szám alatt varrt lábbelit. Elképzelhető, hogy abban az időben már berendezett egy műhelyt odahaza, ahol a saját hírnevéért kezdett dolgozni.

A későbbiekben Jánosnak sikerült saját műhelyt nyitnia a város központjában, az akkori Rašin utca 11. szám alatt. Hogy a mai ungváriak megértsék, hol volt egykoron Behun cipészműhelye, képzeljék el, hogy bemegyünk az egykori Korona Szálló és az egyes patika közötti dufartba (fedett kocsiátjáró). Most abban a kis udvarban egy kávézó működik, cseh időben pedig kétszintes hozzáépítés állt, amelynek a földszintjén János irodája kapott helyet, ahol a komoly megrendeléseket vette fel és az üzletet vezette, az első szinten pedig néhány suszter dolgozott, akik a megrendeléseket teljesítették.

Hogyan tudott néhány év alatt szakmailag ilyen nagyot nőni? – kérdezhetik önök. Erre azt tudjuk válaszolni, hogy egyszerűen nem félt a munkáját a közvélemény elé tárni. János először 1926-ban vett részt egy német gazdasági és erdészeti kiállításon, amely a szlovákiai Késmárk (Kežmarok) városban zajlott, és aranyéremmel tért haza. Ez bátorságot adott neki, hogy még nagyobb rendezvényen, az Első Kárpátaljai Ipari Kiállításon mutassa be lábbelijeit, amelyet 1927. július 2–24. között rendeztek meg Ungváron.

Azok, akiket érdekel a város csehszlovák érájának története, láthattak 1927-es évből származó képeslapokat és fényképeket az ipari kiállításról. Nagyon sok ilyen készült, hiszen ez valóban különleges esemény volt megyénk életében. A kiállítás ötlete abban rejlett, hogy bizonyos mértékben lerombolják a Pidkarpatszka Ruszról mint szegény és vad területről szóló mítoszt, ahol tudatlan emberek élnek. Épp ezért a kiállításon való részvételre meghívták az összes mestert és céhet, akik be akarták mutatni termékeiket és reklámozni tevékenységüket.

Az 1927-es évi újságok sokat írtak az első ipari kiállításról Kárpátalján. Összesen közel 600-an vettek részt rajta Csehszlovákiából, Romániából, Lengyelországból, Németországból, Magyarországról, Belgiumból, sőt még Svájcból is. Kárpátalját nagyon különböző iparosok képviselték: a harang- és gyertyaöntőktől a sör- és szappanfőzőkön át egészen a kosárfonókig és bútorkészítőkig. Egyébként ahogyan az akkori lapok írták, az utóbbiaknak nem volt párjuk a kiállításon. Olyan faragott bútorokat mutattak be a rendezvényen, amelyekkel még a legjobb európai mesterek sem tudtak konkurálni. Ezen a kiállításon Behun János cipészmester is bemutatta a termékeit, amelyekkel három aranyérmet nyert. Ez mesterségének az igazi elismerése volt, és nagyon pozitívan hatott a tekintélyére. János sikerességét erősítette a magyarországi Komáromban megrendezett ipari kiállításon elért győzelem is. Ahonnan 1927 augusztusában szintén aranyéremmel tért haza az ungvári mester, vagyis az általa készített lábbeliket a legjobbnak ismerték el.

1927 után Behun János karrierje az egekbe szárnyalt. A reklámjain feltétlenül feltüntették, hogy néhány kiállításon szerzett aranyérem tulajdonosa, és még megjegyezték, hogy ortopéd lábbelit is készít. Elég nehéz elhinni, hogy Behun János műhelyében már a '20–30-as években krokodil- és kígyóbőrből készített cipőket. Napjainkban talán egyetlen ungvári cipészmester sem dolgozik ilyen különleges és drága anyaggal. A múlt század elején viszont voltak a városban ilyen mesterek, és akadtak olyan ügyfelek, akik megengedhették maguknak azt, hogy krokodilbőrből készült lábbelit rendeljenek.

De Behun János nem csupán a műhelyéért élt. Nagy sportkedvelő volt, és testvérével, Istvánnal, valamint más mecénásokkal együtt 1920-ban (más források szerint 1921-ben) az UMTE (Ungvári Munkás Testnevelési Egylet) később ismert ungvári sportklub alapítói között volt. Az UMTE-ben néhány szekció működött: labdarúgás, birkózás, boksz és kerékpározás. Valamennyiben nagyszerű eredményeket értek el a helyi sportolók, különböző nemzetközi bajnokságokon vettek részt, de a legnagyobb sikert mégis az UMTE labdarúgócsapata érte el. Behun János is lelkesen szurkolt a klubnak, de büszke volt a többi helyi focicsapatra is. Amikor a Rusz SK Szlovákia bajnoka lett, olyan boldog volt, hogy minden egyes játékosnak egy pár rendkívül drága és elegáns cipőt ajándékozott, amelyet a Behun műhelyben készítettek.

Behun János a többi mecénással és a szövetség tagjaival együtt ahhoz is hozzájárult, hogy közösen finanszírozzák az UMTE saját stadionjának megépítését. A szövetségnek 10 éven át nem volt saját bázisa, a város más sportegyesületeitől és klubjaitól béreltek pályát. Az UMTE-nek csak a '30-as évek elején sikerült megépíteni egy 500 férőhelyes stadiont tribünökkel, bár sajnos, azt nem sikerült kideríteni, hogy hol volt ez az objektum.

Akkor, a '30-as években Behun János, akinek akkoriban még nem volt saját családja, és a szülői házban élt, úgy döntött, hogy ingatlanba fekteti a pénzét. Később azt mesélte gyermekeinek, hogy nem tervezett abban a szép házban lakni a Pincesor utcában, hanem a jövőben valami még nagyobbat akart építeni. Nos, 1934. január 31-én János aláírta az adásvételi szerződést Seszták Bélával, aki a kiskorú tulajdonosok – Seszták Tibor, Irén, Éva és Sarolta – nevében adta el a házat a Pincesor utcában. A szerződésben egy kitétel volt: Behun János engedélyezte Seszták Bélának, hogy az eladás után még 2,5 évig a lakás felső szintjén lakhassanak. Ez a tény alátámasztja azt, hogy Jánosnak nem volt sürgősen szüksége a házra, csak a jövőre nézve vásárolta.

Egyébként ez a jövő nem váratott sokáig magára. A '40-es évek elejéig Behun János ismert agglegény hírében állt a városban: gazdag, kiváló mester, köztiszteletben álló mecénás. És csak 1942-ben adta a fejét nősülésre. A 34 éves Stók Irmát választotta menyasszonyának. Irma Viskről származott, céltudatos és önálló volt már fiatal korától, amikor Kassára utazott, ahol 4 éven át szakácsiskolában tanult. Ezután a lány Ungvárra költözött, ahol, mint később gyermekeinek mesélte, szakácsként dolgozott az egyik grófnál. Amikor a gróf a családjával valahová utazott, mindig magukkal vitték Irmát is. Ő vezette a konyhát, néhány cseléd állt a rendelkezésére. Miután elkészítették a vacsorát, távozhatott a házból. Mindig jól keresett, mert fantasztikusan főzött. Élete végéig el volt ragadtatva a családja a főztjétől és a süteményeitől.

Amikor Irma férjhez ment Behun Jánoshoz, otthagyta a munkát. A család a Pincesor utcai házba költözött. 1944-ben Behunéknak fia született, János, majd egy évre rá világra jött a második fiuk, Lajos. Azok a '40-es évek voltak talán a legfelhőtlenebbek a házaspár életében. Jánosnak sikeresen működő vállalkozása volt, Irma élvezte az anyaság örömeit, és boldog feleség volt. Később felidézte, hogy szép bútorokat, szőnyegeket, porcelán­edényeket, festményeket vásároltak a házba. Abban az időben nagyon elegánsan öltözött Irma, szőrmebundája is volt, János pedig egyedi krokodilbőr cipőket készített a miniatűr, 34-es lábára. Amikor Irma filmszínházba ment férjével, a jó ízlésre vallott friss virágból egy kisebb csokrot helyezni a felsőbe vagy a muffba. A szünetben Behunék a barátokkal felmentek az emeletre, ahol az erkélyen lehetett dohányozni vagy megihattak egy pohár rumot, pezsgőt. Az előadások későn értek véget, de ilyenkor még mindenki betért Marcihoz a kávézóba (ennek a helyén nyílt meg később a Zolotij Kljucsik). Ott fagylaltot ettek görög- vagy sárga­dinnye-darabkákkal és alkoholt ittak. Ilyen volt a helyi munkás elit élete. Még az 1944-es bombázás idején is különleges módon rejtőzködött a család: a takarók és étel helyett Irma a pincéjükbe csak egy bőröndöt vitt, amelyben fémdobozkában finom piskóta, egy kis üvegben rum, egy másikban pedig forró tea volt.

1944 végén, amikor a második világháború frontja elérte Ungvárt, Behun Irma minden értékes holmit abba a pincébe hordott le, amelynek a bejárata az utcára nyílott. A szovjet hadsereg bevonulását követő második napon valaki betörte a pinceajtót, és a holmi eltűnt. Ugyanabban az időszakban államosították János műhelyét. Ő még néhány évig egyszerű mesterként dolgozott a Kapos utcában egy cipészműhelyben, a továbbiakban csak otthon foglalkozott kisebb lábbelijavításokkal. Hogy valahogy megéljenek és eltartsák a gyerekeket, Irma minden értékes dolgot eladott a házból: szőnyegeket, festményeket, bútorokat, edényeket. Az első szovjet évtizedben nagyon szegényen élt a család, János súlyos depresszióba esett amiatt, hogy mindenét elvesztette, amiért nehezen megdolgozott az élete során.

1972-ben halt meg, felesége 1977-ben hunyt el, alig pár évvel élte őt túl. Haláluk után szinte semmi nem maradt fiaikra, még fényképekből is alig néhány. A házaspár legidősebb fia, János a Kárpáti Igaz Szó lap főszerkesztője volt, viszonylag fiatalon, a '80-as években hunyt el. Lajos vízilabdaedzőként dolgozott, napjainkban Magyarországon él.

Tetyana Literáti: Pro Zahid/
Rehó Viktória