Reményik Sándor: Kétféle fájdalom

2018. október 10., 12:26 , 925. szám

Én nem bánom a pöröly zuhanását,

Ha reá, mint a gránit, felelek,

Úgy felelek, hogy szikrákat vetek,

Szikrákat, mik lelkemből az égig

Szökkennek – és aztán ott maradnak,

Elmúlhatatlan fényű csillagoknak.

Én nem rettegek kegyetlen kezétől

A megtermékenyítő fájdalomnak.

Én nem félek a széthulló világtól,

Amíg a lelkem erős sziklafészek,

Én csak széthulló önmagamtól félek.

Attól, hogy sorsom kérdéseire

Nem csendül bennem méltó felelet.

A terméketlen fájdalomnak kelyhe

Múljék el tőlem Uram, ha lehet.

 

 

 

Egy igazán figyelemre méltó gondolati kettősséget foglal magába Reményik Sándor verse, mivel válaszként is olvasható arra a legújabb kori civilizációs kihívásra, amit globalizálódásnak szokás nevezni.

A Kétféle fájdalom első szakaszában a „megtermékenyítő”, míg a másodikban a „terméketlen fájdalomról” esik szó. Az első esetben egy olyan erős személyiséget, egységes „én”-t látunk, aki méltó „feleleteket” képes adni a sors bármilyen kihívására. A méltó felelet sohasem erőszakos válaszcsapás: a „megtermékenyítő fájdalom” minden esetben csak megerősíti az „én”-t, amely valamilyen formában az „elmúlhatatlan fényű csillagokkal” kerül rokonságba.

A „terméketlen fájdalom” egészen más. Ebben az esetben az „én” már nem „erős sziklafészek”. A versnek e második szakasza „széthulló világról” beszél, vagyis korunk jellegzetességéről, mikor a hagyományos kötődéseket képesek vagyunk elhagyni. Ebben az állapotban a személyiség képlékennyé, formálhatóvá alakul. Ekkor már olyan „én”-ek állnak a világban, akikben a sors kihívására „nem csendül méltó felelet”…

Penckófer János