„Megszálltam” Magyarhont

Emlékidéző

2018. november 11., 15:17 , 929. szám

Én nem akartam. De a szovjet ország igen. Nagyon nem akartam. De apám se volt ellene. „A férfiasodáshoz ki kell járni a katonaiskolát!” Ilyen maradi gondolkodású volt az öreg. Anyám sopánkodása és pityergése mit sem számított. Hát kénytelen-kelletlen bevonultam. Berukkoltattak! A sorozóbizottság vájtszemű orvosai megállapították ugyan, hogy lúdtalpú vagyok, de rögvest hozzátették, hogy a katonacsizma majd elmulasztja. Azt is konstatálták, hogy verébbegynyi a tüdőm kapacitása, ám megvigasztaltak, mondván, az alaki gyakorlatok majd kitágítják.

Szerencse volt a nagy szerencsétlenségemben, hogy az érző szívű, kegyes hadügyminiszter (áldja meg ezért a legfelső hadúr ott, ahol most van, vagy ahol nincs) abban az évben csökkentette a szárazföldi szolgálati időt három hosszú esztendőről kettőre!

A hajdanában szinte teljesen zsidó városba, a kies Berdicsevbe hurcolt a vonat. Tüzérképző „iskolába”. Aknavetős növendéknek. Az őrmesterek velem és újonctársaimmal is eljátszották a „ki szereti a sült krumplit?” elnevezésű bakabeugrató szakállas játékot. A latrinapucolás rejtelmeibe is készségesen beavattak. A betonhídlást súrolókefével, a fa részeket pedig üvegdarabbal. Hatékony higiéniai eljárás. Amíg a gyakorlótérről szükségtől űzve be nem rohan az öt percre elengedett századnyi kiskatona.

Hetente háromszor kiképzés és testedzés céljából feltolatták-húzatták velünk a több mint fél tonnás aknavetőt a városhoz közeli dombocskára (ami akkor Csomolungmának tűnt). Elvben teherjárműnek kellett volna vontatnia. De hát ott voltunk mi, az emberi erő. Aki, ami drága üzemanyag helyett olcsó és dohos kásával, meg komiszkenyérrel is működött! A három-négy kilométeres (a fél várost át kellett lihegnünk) huzavona közben kigúvadt szemmel bámultuk meg a formásabb nőnemű személyeket. Már amennyire a verejték fátyolán át ez lehetséges volt. Káros szenvedélyű sorstársaim pedig le-lehajoltak egy-egy ígéretesebb csikkért.

A dombra érve az aknavetők (három darab matuzsálemi korú volt az ütegben) felállítását, a célzást és az imitált kilövést tanultuk, ismételgettük kifulladásig. A csenevész és bágyatag bokorutánzatok árnyékot alig, port viszont bőven adtak.

Egyik ilyen alkalommal zseni, kísérletező hajlamú őrmesterünk felvetette: mi történne, ha a csőbe beledobnánk három-négy robbanócsomagot és rájuk eresztenénk a százhúsz milliméteres és huszonöt kilós aknát (persze nem volt igazi, csak tömör vas)? Kirepülne? Nem repülne ki? Hát… Elvégeztük a műveletet, hátrébb húzódtunk és vártunk. A három aknavető közül kettőbe besült a töltet is, meg a lövedék is. Ám a harmadikból (hurrá!) bizony elég magasra szállt! Majd ellipszis alakú röppályát leírva egyenesen a közeli tyúkfarm zsindelyes (vagy zsúp?)  tetejére pottyant…

Az ügyes telitalálatból kisvártatva kisebb-nagyobb botrány kerekedett. Kiderült ugyanis, hogy az akna bezúzta, alároggyasztotta a tyúkfarm tetejét. Miáltal lebunkózás általi halálra ítélt vagy kétszáz brojlercsirkét, akik, amik éppen ott tartózkodtak, kapirgáltak, hűsöltek az ominózus fedél alatt.

Bizottsági kivizsgálás, kár­igény, satöbbi. Mi, kiskatonák egybehangzón vallottuk, hogy az aknavető magától sült el, valószínűleg a még a második világégéskor benne felejtett puskapor követett el öngyulladást. Végül megúsztuk a malőrt, még néhány napi áristomot sem kaptunk. Az őrmester elvtársat viszont többé nem láttuk.

Kábé három hónapi golgota után a szerencse újfent rámvigyorgott.  És ismét a kegyes szívű hadügyminiszter jóvoltából. A marsall elvtárs ugyanis elszomorodva fedezte fel, hogy a dicső szovjet hadseregben a kultúrmunka a béka feneke alá került. Azon nyomban ki is adott egy szigorú ukázt arról, hogy ezt a súlyos mulasztást rohamtempóban orvosolni kell. Ezredünknél is siettek végrehajtani a parancsot. Lázasan keresni kezdték a katonák között, hogy ki konyít az énekléshez, táncoláshoz, zenéléshez. Én a bevonulás előtti életkémben két évig baseváltam dobosként egy haknizó bandában. Persze, rögtön jelentkeztem. Repeső örömömre többé nem állíthattak őrségbe, nem vezényelhettek konyhai vagy más, még rondább robotra. Mert naponta volt zenekari próba! És az ocsmány csicskáztatás helyett kellemes fellépések a klubban, a város iskoláiban. Továbbá még kellemesebb muzsikálás szombatonként a tiszti kaszinóban. Mert az utóbbi helyen a zenészeknek is jutott a sarzsik asztaláról néhány morzsa és korty a korántsem bakakosztból, sőt, csurrant-cseppent olykor pár rubelecske is, ha valamelyik főtiszt­nek kedve támadt megtáncoltatni alacsonyabb rangú vagy beosztású társa bájos feleségét…

Október elejére-végre véget ért a kiképzés. Bár az aknavetéshez nem értettem sokkal többet, megtanultam viszont internacionalistán káromkodni (oroszul, ukránul, tadzsikul és még néhány világnyelven). Talán ennek meg a dobolásnak köszönhetően kaptam meg (őrvezetői, tizedesi helyett) a szakaszvezetői stráfokat. Azt viszont határozottan tagadom, hogy a hadtápos őrnagy lányának, aki alkalomadtán el-eldanolt egy-két hazafias éneket zenekarunk kíséretében, s akit én időnként az ütőhangszerek kezelésébe vezetgettem be, mert bő kedve volt az ilyesmihez, bármilyen köze volt ehhez.

Egy nap a szakaszparancsnokunk, egy munkácsi származású fiatal hadnagyocska félrehívott. Közölte: egy-két héten belül felosztják a századunkat. Az állományból húszan Csehszlovákiában folytatják a szolgálatot, ugyanannyian pedig a Magyar Népköztársaságban. A többit felszippantják a „széles ország, népemnek hazája” alakulatai. Szeretnék-e Magyarországra kerülni? Vagy inkább Szibériába? Az utóbbit, tekintettel a nagyapámtól, apámtól korábban hallott nem éppen szívderengető és lebilincselő szovjet megszállási (felszabadítási!) élményekre, udvariasan visszautasítottam. Ha lehet, inkább nyugat felé orientálódnék…

Apám sietve utazott hozzám, s hozta az öt üveg Portorico rumot (ezt kérte szíves viszonzásként jószolgálatáért a hadnagy, akinek valamilyen rejtélyes okból gyengéje volt ez az égetett szeszfajta). Ilyen rumot, meg semmilyet, sem Berdicsevben, sem a környékén nem lehetett kapni. Egyszóval, minden akadály nélkül felkerültem a Déli Hadseregcsoportba osztottak listájára.

Bátyuban „rakodtak át” bennünket a kék magyar személyvagonokba. Drága emlékű faterom titkos forrásokból valahogy megtudta, mikor érkezik ebbe a vasúti csomópontba a transzportunk. És a vonatparancsnok engedélyével (újabb rumos palackok ellenében) feltarisznyázott egy nagy táska hazai, anyám főzte-sütötte elemózsiá­val. Búcsúzáskor, szokás szerint, kétszer a vállamra csapott, s óva intett, nehogy szégyent hozzak nagyapámra, aki valamiféle érmet is kapott az első nagy háborúban, és rá, mármint apámra sem, aki a csehek alatt tartalékos tüzértiszt volt, bár puskaport sohasem szagolt. Hál’istennek, én sem. Végül a zsebembe csúsztatott kerek száz forintot (csak nem lett valutaüzér, amíg én latrináztam?), meg egy, a magyarországi rokonok nevét és címét tartalmazó cetlit. Honnan szedte, hogy a szovjet hadseregben való szolgálat az csupa kéjutazgatás egyik rokontól a másikig?

Átgurultunk a Tiszán, aztán Záhonyban, egy nagyon mellékvágányon vesztegeltünk több órán át. Ez az álldogálás nem volt hiábavaló. A vagont el nem hagyhattuk, viszont az ablakokat leereszthettük. Alattuk kisvártatva derék roma férfiak és asszonyok bukkantak fel, akik az útra kapott rizses konzervekért két forintot kínáltak, a húskonzervekért pedig ötöt. Engedtünk a kísértésnek. Annál is inkább, mivel az anyám pakolta finomságokból még maradt valamennyi. Egyik katonatársam a sikeres csencselésbe beleszédülve még a katonakabátját is eladta hetven forintért. Engem is megpróbált rábeszélni, de én nem engedtem a kísértésnek. Egyrészt azért, mert Magyarország nem a trópusok, másrészt, mert a kabát kincstári holmi, s elvesztéséért büntetés szabható ki. Áruba bocsátottam viszont a díszegyenruhához mellékelt fekete egészcipőt, ami hamar gazdára talált egy barna bőrű emberke személyében. Később, a célállomáshoz érve, azt vallottam, hogy a cipőt Berdicsevben elfelejtették nekem kiadni. Elhitték.

Eldöcögtünk Szolnokig. Itt megint mellékvágány, ismét hosszú várakozás. Szerelvényünk vagy tizennégy kocsiból állt. Itt rendezték el, hogy hány vagonnyi baka megy a magyarországi négy szovjet hadosztály valamelyikébe (a mátyásföldi főparancsnokságot nem számítva). Az elosztott vagonokat aztán a célirányba tartó rendes magyar személyvonatok végéhez csatolták.

A vonatparancsnok csörtetett végig a szerelvényen. „Ki tud magyarul?” – kiabálta. Véletlenül vagy sem, de a több száz katona közül én voltam az egyedüli, aki „hazádnak rendületlenül”. Az őrnagy intett, menjek azonnal vele. Az állomásfőnök szobájába tértünk be. Tisztes, már öregedő ember fogadott. A piros sapka alatt kackiás, pödört, hófehér bajusszal. Megadta a felvilágosítást a vagonok csatolását és indítását illetően. Lefordítottam. Az őrnagy elloholt, hogy kiadja az utasításokat. Engem ott hagyott, mivel még vissza akart jönni, további tudnivalókért.  A derék állomásfőnök megkérdezte, honnan való vagyok. Megmondtam. És azt is, hogy nagyapám Ungváron helyettes állomásfőnök volt, a teherszállításért felelt. Bólogatott, majd odament a szolgálati helység sarkában álló karcsú, fekete almáriumhoz (először azt hittem róla, valamiféle kapcsolószekrény). De aztán kapcsoltam, mert… Poharat vett elő, meg egy hasas butéliát. „Egészségedre! És vigyázz magadra, fiam!” És a hátamra paskolt, apám szokása szerint.

A jófajta szilvórium apró kortyokban érkezett rendeltetési helyére. Furcsa melegség járt át. És édes gondolat: hazaérkeztem! Itthon vagyok…

Tárczy Andor