Tömegközlekedj – ahogy tudsz!

2019. január 10., 19:19 , 937. szám

Autóbuszmegálló egy téli koraestében. Csendesen hull a hó, úgyhogy a megállót megtöltő, utazni vágyó közönség akár dúdolhatná is, hogy „Hull a pelyhes fehér hó…” – ha lenne hozzá kedve. Kedv ugyanis nincs, mivel a menetrend szerint 16 óra 10 perckor ideérkező Munkács–Nagyszőlős járat úgy eltűnt a hóviharnak a legrosszabb akarattal sem nevezhető csöndes hóesésben, mint Petőfi a ködben. Az óra már 16.15-öt, majd 16.20-at, majd 16.25-öt mutat – ám a busznak se híre, se hamva. A jegypénztáros pedig szintén úgy eltűnt, mint a busz, így felvilágosítást sem kérhetünk tőle. Igaz, a jegypénztáros „felvilágosítása” nálunk a „Mindjárt”, a „Már itt kellene lennie”, esetleg egy „Öt perc múlva itt lesz” (ha csak nem később), vagy akár egy „Elromlott” kifejezésben merül ki. Amikor pedig egyszer megkértem egy jegypénztárost, hogy ugyan, telefonáljon már az autóbuszsofőrnek, hogy mikorra fut be a busz, ideges hangon csak annyit mondott, hogy nem tud beszélni a sofőrrel. A mobiltelefonok korszakában…

De visszatérve az ominózus estére… Az utasok közül is leginkább azok vagyunk idegesek, akik a tiszakeresztúri letérőben el szeretnék érni a 17 órára odaérő utolsó Nagyszőlős–Salánk járatot, mert ha a Munkács–Nagyszőlős járat még 16.25-re sem ér be a megállóba, akkor keresztet vethetünk az utolsó Nagyszőlős–Salánk járat elérésére. Így mivel még 16.25-kor sincs itt a hosszújáratú autóbusz, hárman végső kétségbeesésünkben fogunk egy taxit, mellyel a tiszakeresztúri letérőben még éppen elcsípjük a Salánk felé tartó tömegközlekedési eszközt. Mert igaz, hogy lapul a pénztárca, de este stoppolni több mint rizikó, óriási szerencse kell hozzá, hogy épp akkor érjen oda egy Salánkra tartó személygépkocsi, a vezetője pedig vegye is észre az ácsorgó stoppost.

A fenn írt eset csak csepp a tengerben. Az autóbusz-közlekedés ugyanis nálunk lassan eléri a madagaszkári bozóttaxik „színvonalát”. A késések gyakoriak, időnként kimarad egy járat, de arra is volt példa, hogy az autóbuszon rossz útirányt jelző táblát tettek ki, becsapva az utast. Emellett megesik, hogy lerobban az agyonstrapált járgány, az autóbusz-közlekedtető vállalat pedig járatkimaradáskor, autóbusz-lerobbanáskor nem is küld pótlóbuszt, így a hoppon maradt utasok vagy stoppolnak – ami hol sikerül, hol sem –, vagy megvárják a jó sokára odaérő következő járatot… Aztán ott van a jó öreg túlzsúfoltság. Elsősorban a tanítási időben a Beregszász, Munkács, Ungvár felé tartó hétfő reggeli meg a péntek délután onnan visszafelé tartó járatokon oda-vissza utaznak a diákok, s e többletterhelés miatt az autóbuszok olyan túlzsúfoltak, hogy alig, vagy sehogy sem fér fel az utas, legyen bár diák, vagy sem. Ha még éppen befér az elülső vagy a hátulsó ajtón, akkor végigállja az utat, nem egyszer az ajtóhoz préselődve, és alig tud valahogy félreállni, ha egy közbeeső megállóban éppen nyílik az ajtó. Ha meg nem fér be, akkor várhatja tovább a következő autóbuszt. Meleg időben alig lehet kibírni az autóbuszban való ülést, pláne az állást, míg a busz a megállókban vagy az állomásokon áll, s csak akkor lélegezhetünk fel – a szó szoros értelmében –, ha a jármű tovalódul, és nyitott ablakokon, mennyezeti vészkijáratokon beáramlik a friss levegő. Csakhogy megesett már, hogy a járgány hátulsó traktusában hiába szerettük volna felnyitni a mennyezeti vészkijáratot, nem lehetett, mert jó erősen lerögzítették. Mi meg „élvezhettük” a párás, kipárolgásteljes hőséget.

De nemcsak a hosszújáratú, hanem a helyiérdekű járatokon is elég gyakori a túlzsúfoltság. A legtöbb autóbusz kicsi, a járatok száma kevés, a megengedett kilenc állóhely helyett gyakran tizenkilencen is állnak az ülések között futó folyosón, így nem csoda, ha a zsúfoltság megviseli a járgányokat. Hogy miért nem indít hétfő reggel, péntek délután legalább két járatot az autóbusz-közlekedtető vállalat, vagy nagy utasforgalom esetén miért nem állít be pótlóbuszt az útvonalakon? Miért nem cserélik le tágasabb, nagyobb tömegközlekedési járművekre a túlnyomó többségükben kis vacak autóbuszocskákat? – merülnek fel a kérdések sokakban. Ugyan, kérem, hol élünk mi? Az euro-atlanti integráció rögös útján „haladó” Ukrajnában, ahol egy szűk elitnek mindenre telik, a lakosság életszínvonalának emelésére és ezen belül az autóbusz-közlekedés európaiasítására viszont nem jut pénz. Európa, messze vagy!...

Lajos Mihály