#10yearschallenge: Elnökjelöltek 10 évvel ezelőtt és ma

2019. január 25., 19:07 , 939. szám

Nemrég az ukrajnai Face­book-felhasználókat is elérte az Amerikából hódító útjára indult legújabb őrület, a #10yearschallenge. A kezdeményezés alapötlete egyszerű: mindenkinek elő kell kotornia a fiók mélyéről egy tíz évvel ezelőtt készült fotóját, s azt össze kell vetnie a jelenlegivel. Az Ukrajinszka Pravda (UP) újságíróinak az az ötlete támadt, hogy jó szolgálatot tehetnek az ukrajnai választóknak azzal, ha az emlékezetükbe idézik a legnépszerűbb, örökifjú elnökjelöltek tíz évvel ezelőtti ügyeit. Az alábbiakban az UP összeállításából mazsolázunk.

Julija Timosenko 2009-ben az ország miniszterelnöke volt. Az UP felvételén Vlagyimir Putyin orosz elnök oldalán láthatjuk, ami emlékeztetni hivatott arra, hogy 2009. január 19-én írták alá Moszkvában azt a megállapodást, amelynek alapján Ukrajna hosszabb ideig csak rendkívül előnytelen feltételek mellett vásárolhatott földgázt keleti szomszédjától. Utóbb kiderült, azok az események és következményeik (is) komolyan aláásták Timosenko politikusi tekintélyét, ami végül a pozíciójába került. A Janukovics-érában büntetőeljárás indult ellene, hónapokat töltött előzetes letartóztatásban, majd miután a második Majdan kiszabadította börtönéből, 2014-ben simán elveszítette az elnökválasztást Petro Porosenkóval szemben. A portál ugyanakkor megállapítja: ma, tíz évvel később úgy fest, Timosenko fizikailag és politikailag egyaránt talán még jobb formában van, mint akkoriban, hiszen a legtöbb közvélemény-kutatónál az idei elnökválasztás legesélyesebb jelöltjének számít.

Érdekes módon Petro Porosenko és Julija Timosenko útjai éppen 2009-ben, azaz 10 éve keresztezték egymást először komolyabban, amennyiben Porosenko ekkor a Timosenko-kormány külügyminisztere lett. Ám ugyanebben az évben számolt be az ukrán sajtó arról is, hogy Porosenkót a moszkvai patriarchátus fennhatósága alá tartozó ukrán pravoszláv egyház ipodiakónusává avatták, és részt vett a keresztúti menetben. Tíz évvel később, az ukrán pravoszláv egyház önállósága körüli patáliákban viszont már úgy tűnt fel az elnök, mint a moszkvai patriarchátustól független ukrán egyház megteremtésének bajnoka. Van, akinek a szemében ettől hőssé lett, s van, aki éppen ellenkezőleg vélekedik erről. Hogy melyik tábor a népesebb, az kiderül a márciusi elnökválasztás eredményéből.

Jurij Bojko 2009-ben izgatottan figyelhette Julija Timosenko moszkvai tárgyalásait, hiszen óriási volt számára a tét. Az Ukrajnába irányuló orosz gázszállítások zömét az a gazdasági csoport ellenőrizte, amelynek ő is a tagja volt, Timosenko pedig igyekezett kitúrni őket ebből a jövedelmező pozícióból. Végül Timosenko győzött, bár hatalmas árat fizetett ezért (is). Viktor Janukovics elnökké választásával Jurij Bojko ismét a tűz közelébe került, igaz, komoly ellenfele akadt a később elmenekült államfő befolyásolásában Rinat Ahmetov személyében. Most, hogy maga készül az ország elnökévé lenni, Bojkónak ismét meg kell küzdenie Ahmetovval, pontosabban az általa támogatott elnökjelölttel.

Anatolij Hricenko 2009-ben első elnökválasztási kampányára készült. Stratégiáját arra alapozta, hogy ő tisztességes ember – nyilván úgy kell ezt értenünk, hogy számos ellenlábasával ellentétben –, ráadásul volt katona, egykori honvédelmi miniszter, aki tudja, miként kell rendet tenni az országban. Ma, tíz évvel idősebben harmadik kampányára készül, s még mindig hisz benne, hogy igény van az országban tisztességes emberekre és katonákra, akik értenek a rendcsináláshoz.

2009-ben indult hódító útjára Ukrajnában és általában a posztszovjet térségben Volodimir Zelenszkij nagysikerű tévésorozata, a Szerelem a nagyvárosban. A film története egy házibulin elmondott félresikerült tószttal kezdődik. 2019-ben a komikus-színész-producer ugyancsak már-már pohárral a kezében nyitott új fejezetet az életében, amennyiben szilveszter éjszaka jelentette be a televízióban, hogy elnöknek jelölteti magát.

2009-ben minden korábbinál jobban kiéleződött a konfliktus Oleh Ljasko, a Julija Timosenko Blokkja párt akkori parlamenti képviselője és Viktor Juscsenko államfő között. Végül az elnök megelégelte a személyét érő folyamatos támadásokat, s nyilvánosságra hozta azokat a dokumentumokat, amelyek minden kétséget kizáróan bizonyították a Ljasko ellen indított büntetőeljárások tényét és a politikus börtönviseltségét. Mindössze tíz évnek kellett eltelnie, hogy a helyzet gyökeresen megváltozzon. Lapzártánkkor úgy fest, hogy Oleh Ljasko harcba száll az elnöki posztért, az azóta a nyugdíjas államfők békés életét „tengető” Juscsenko pedig kész korábbi ellenfelére szavazni.

(ntk)