Kutyakomédia?

Autóbusz-megálló. Utasok állnak, ülnek, várják nagy területű államunk kicsiny belterületű tömegközlekedési járművét. Aztán egy nem emberi lény is csatlakozik a várakozókhoz: egy horpadt hasú, sem jól tápláltnak, sem tisztának nem mondható kóbor kutya. A padon üldögélő reménybeli utasok táskáit kezdi szaglászni, néminemű táplálék reményében, mire a meglepett várakozók ijedten rántják el táskáikat a gazdátlan eb orra elől, aki ezután a női és férfilábakhoz dörgölőzve kezd kunyerálni egy kis ennivalóért, mire az illetők rémülten kapják el lábukat a szerencsétlen középtermetű koszos kóbor kutyától. Nyilván nincs mit adniuk a balsorsú jószágnak, ahogy nekem sincs, pedig ha még lett volna egy kis kenyérmaradékom, a többiekhez hasonlóan, megszántam volna az éhes ebet, mely végül már egy ülő fiatalember hasát kezdi szaglászni, mert érzi, hogy odabent azért van emésztés alatt álló táplálék. De csak ott… Az ennivalóhiány aztán vad ugatásra készteti az állatot, amely most már támadólag kezd fellépni az utasokkal szemben, akik ijedten lépnek minél messzebb az agresszívvá váló ebtől, amely ezzel teljesen eljátssza az iránta megnyilvánulható rokonszenvet. Pár kis kődarabbal próbálom jobb belátásra bírni, ám az állat nem tágít, s még akkor is a helyszínen kódorog, amikor autóbuszunk nekilódul, s csak az ablakon át lehet követni egy darabig az autóbuszmegálló négylábú „utasát”…

Kutyakomédia? Vagy mégsem? Az ember sajnálja ezeket a gazdátlan jószágokat, ha nem agresszívak, hanem hűvös hajnalokon, hideg téli reggeleken próbálnak védettebb helyekre húzódni a kapualjakban, vagy ha szomjasan, tikkadtan heverni a nyári hőségben. „Fázunk és éhezünk, tikkadunk s szomjazunk” – szavalhatnák A kóbor kutyák dalában, már ha lenne ilyen vers. És dobunk is nekik falatokat, ha van mit adni. Ugyanakkor az ember dühös, ha agresszívak. Láttam már olyan nőstényt, mely egy megálló előtt erőszakos ugatással vetette bele magát a közlekedésbe, a gépkocsivezetők pedig ide-oda rántották a kormányt, hogy azért el ne üssenek egy érző lényt, mely érző lény azonban az ide-oda cikázásával nagyon is zavarta a városközpont forgalmát, potenciális balesetveszélyt idézve elő. Egy reggel pedig a néptelen utcán egy tízéves forma kissrácot vett körül pár, erőszakos fellépésű kóbor eb, veszélyeztetve a fiúcska testi épségét, míg csak szét nem csaptam köztük.

És persze, zavarják a városképeket, ahol – akárcsak a kilyukadt szociális védőhálón alázuhant koldusok – a harmadik világot idézik meg. De miként kerültek az utcákra? Miért lődörögnek városainkban kóbor ebek? Hónapokkal ezelőtt vettem észre egy városközpontban egy kimondottan jól táplált, tiszta, jó kinézetű, középtermetű kutyát, amelyikről azt gondoltam, hogy biztosan valahogy elkódorgott otthonról. Amikor azonban hónapok múltán is újra és újra észrevettem, már elgondolkodtam. Ha valakinek elvész a kutyája, teleragasztja fényképes felhívásokkal a telefonpóznákat, hogy ilyen és ilyen kutyám elveszett, s ha valaki észreveszi, ilyen és ilyen telefonszámon hívja fel az aggódó gazdit. A fent említett kutya esetében még egy fénykép nélküli falragaszt sem láttam. Vajon egy magányos ember volt a gazdija, akinek a váratlan elhunyta után az állat kiszökött otthonról, mert hajtotta az éhség? Vagy a tulajdonosai egyszerűen kidobták? Nem tudom… Az viszont biztos, hogy a kóbor ebek első nemzedékét a tulajdonosaik által utcára tett szerencsétlen kutyák alkotják. Szándékosan írtam kutyatulajdonost, és nem gazdit, mert ugyan minden gazdi kutyatulajdonos, de nem minden kutyatulajdonos gazdi. A kutyatulajdonost nem érdekli, hogy az ebe egy érző szívű és egy kétéves kisgyermek értelmi szintjével megegyező értelmű állat, az ember legjobb barátja, és nem egy eldobható kacat. Míg a gazdi szereti a kutyáját, gondozza, ápolja, ha kell, állatorvoshoz rohan vele, hogy meggyógyuljon, megmaradjon. Ha pedig valaki csak kutyatulajdonos, legalább megtehetné azt, hogy ha már nincs emberi érzés a szívében, vagy annyira szegény, hogy nem tudja eltartani még a kutyáját sem, legalább tenne fel apróhirdetést, hogy ingyen odaadja bárkinek a kutyáját. És biztosan lennének emberek, akik szeretnének kutyát, de nincs pénzük fajtatiszta ebekre, és befogadnák a kidobandó szerencsétlen jószágot.

A kóbor kutyák második vagy többedik nemzedéke pedig a kidobott, elhagyott, elárvult kóbor kutyák párosodásaiból származik. És bár rontják a városképet, mégsem a legyilkolásuk jelentheti a humánus megoldást. Mire is gondoltam most? A 2000-es években Ungváron támadt egy hajmeresztő ötlet: fényes nappal kezdték puskákkal lelövöldözni a kóbor kutyákat, például a Dayka Gábor Középiskola közelében, a gyerekek nagy rémületére. Még jó, hogy hamar felhagytak ezzel a „megoldással”. Az igazi megoldást viszont egyedül az jelentené, hogy állami vagy városi fenntartású kutyamenhelyeket hoznának létre (a városi fenntartásúakhoz pedig állami támogatást adnának), ahol rendbe hoznák, feltáplálnák, letisztítanák, szükség esetén állatorvosi kezelésben részesítenék a kóbor kutyákat, majd méltányos ár mellett áruba bocsátanák őket. És akik szeretnének kutyát, de nincs pénzük fajtatiszta kutyák megvásárlására, biztosan jelentkeznének vevőkként a kutyamenhelyeken. És akkor nem lennének tele a városok szenvedő, illetve a szenvedés és a gazdátlanság, a kóbor kutyák közötti farkastörvények miatt agresszívvé váló kóbor ebekkel…

Lajos Mihály