Juhász Gyula: Az utolsó vacsora

János a Mester nagy szívén pihen,

E tiszta szíven, e csöndes szíven

Pihen, de lelke a holnapra gondol

S fiatal arca felhős lesz a gondtól.

Mély hallgatás virraszt az asztalon.

Az olajfák felől a fuvalom

Hűsen, szomorún a szobába téved,

Be fáj ma a szél, az éj és az élet!

Tamás révedve néz a mécsvilágra,

Péter zokog és árvább, mint az árva,

Júdás se szól, csak apró szeme villan,

Remegve érzi: az ő órája itt van!

Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében

Mély tengerek derűs békéje él benn.

Az ajka asztali áldást rebeg

S megszegi az utolsó kenyeret!

Az egyik legtitokzatosabb és legszomorúbb pillanat megragadására vállalkozik szerzőnk. Az áruláséra. Pontosabban az árulás megsejtésére.

Juhász Gyula Az utolsó vacsorában arról a leheletfinom észleletről szól, mikor Jézus megérzi, hogy tanítványai közül valaki el fogja őt árulni. Ebben a különös pillanatban a Mesternek természetesen arról is van sejtése – vagy inkább: tudomása! –, hogy ki lesz közöttük az áruló, mint ahogyan a leendő áruló is felismeri önmagában ezt a végzetes elhívást. Jézus megdöbbentő kijelentésére, hogy „bizony mondom néktek, közületek egy elárul engem” – ezért senki másnak, hanem épp Júdásnak kell föltennie a következő kérdést: „Én vagyok-e az, Mester?”

A választ ismerjük. „Te mondod” – szól Jézus, majd hozzáteszi, hogy amit tenni készül Júdás, azt hamar cselekedje. Hát ezért „virraszt mély hallgatás az asztalon” Juhász Gyula itt olvasható versében, ezért a fuvalom az olajfák felől, és ezért „fáj a szél, az éj és az élet”. Készül a jövő. És bár Az utolsó vacsora nem beszél sem nagypéntekről, sem kereszthalálról, sem a sírban eltöltött negyven óráról, bennünk mégis fölmerül e három nap. Legfőképp talán a vasárnap, a feltámadás pillanata, mert az a hajnal még az árulás megsejtésénél is titokzatosabb… 

Penckófer János