Utassy József: Vihar előtt a réten
Lenyúlt egy villám a földre,
karjába kapta a csöndet.
Szemet hunyt az ég, de látták
s beleremegtek a nyárfák.
Körben, a dombokon túl,
hét harang bronza kondul.
Sürög a szél s a boglya
laza fonatú kontya
kibomlik lobogva-égve
s szálanként szédül az égbe.
Tépik a lovak a hámot.
Mennydörgés. Kalap kóvályog.
Reccsen a karja egy gallynak
s ráfeketednek a varjak.
Fűz alá futnak a lányok,
szoknyájuk suhog a szélben,
s a dombok hajlatából
utánuk ered a zápor.
Utassy József verse olyan, mint egy szétnyílt leporelló: egy összekapcsolt és most aláhulló képköteg. Mindegyik kétsoros versszak egy-egy külön kép és egy-egy külön oldal, amelyeken hogyha felülről lefelé végigfut az olvasó szeme, akkor egy feszültséggel teli eseménysort észlel. Ennek közös címe Vihar előtt a réten, amely hogyha hiányozna, akkor sem hullanának összefüggéstelen darabjaikra a képek.
Egyszerre tekinthető tehát természeti kezdőképnek a legelső versszak, amely mintegy villámfénybe helyezi a tájat: azt a nyugalmat érzékelteti, amelyet általában vihar előtti csendnek szokás mondani. Így villannak föl a csendrablásba „beleremegő nyárfák” és a széltől szétbomló „kontyok”: a boglyák.
Aztán következik a hámot tépő félelem, a lovak képe, majd a mennydörgés, a varjak feketéje, minden, ami vészjósló. Nem látni, de hallani, ahogyan „hét harang bronza kondult” az imént. Ám mielőtt végképp elkomorulna az egész természeti és emberi táj, figyelmünk a „fűz alá futó lányok” csapatára terelődik, mert egészen közeli a szoknyasuhogás. De nincs idő semmire, mert máris nyakunkba kapjuk a zuhét...
Penckófer János