Ismerjük meg Legeza Istvánt

Egy elszánt síedző nem mindennapi élete

2019. augusztus 26., 15:35 , 970. szám

Ha pár hete valaki azt mondja nekem, hogy van Kárpátalján olyan magyar edző, aki síelésre oktatja a gyerekeket, s ehhez maga keres támogatókat – nem kevés önrészt feláldozva –, nem igazán hittem volna el, hiszen a síelés drága sport, nem beszélve arról, hogy aligha kecsegtet sikerrel, hiszen az útviszonyok miatt hosszú órákba telik elérni egy sípályát, már ha azon éppen van hó. A Munkácson élő Legeza István azonban egyike azon kárpátaljai embereknek, akik nem ismernek lehetetlent. A fentiekben említett akadályok többszörösét leküzdve készít fel gyerekeket síelésre, ami pedig az „aligha kecsegtető” sikereket illeti, elég annyit megemlíteni, hogy tanítványai rendre az országos bajnokság élvonalában végeznek, és jelenleg is két diákot – Deskó Daniellát és Riba Anasztáziát (utóbbi a Rákóczi-középiskola tanulója) – készít a téli olimpiára. Egy allegóriával élve, Legeza István nem botorkál az élet útján, hanem vesz egy sílécet és átsiklik az akadályokon. A sok-sok év áldozatos és sikerekben gazdag munkáját pedig Magyar Arany Érdemkereszttel jutalmazta Áder János köztársasági elnök. A sikeres testnevelő tanárral foglalkozásáról, az eredményekről, jövőbeli célokról beszélgettünk.

– Hogyan kezdődött a pályafutása?

– A pályafutásom 1966-ban kezdődött, Ivano-Frankivszkban végeztem a testnevelési technikumot vörös diplomával, majd felvételt nyertem a Kijevi Testnevelési Főiskolára, Drohobicsban pedig elvégeztem a Pedagógiai Főiskolát. Az edzői munkát 1985-ben kezdtem, először síakrobatikával foglalkoztam, de mivel ezt nem éreztem igazán a magaménak, áttértem a buckasíelésre.

– Mi a buckasíelés? – kérdezem laikusként beszélgetőtársamtól.

– Egy 270 méter hosszú pályát kell elképzelni, amely három részre van felosztva. Az úgynevezett ugratókon a gyerekeknek különféle gyakorlatokat kell bemutatni a levegőben forogva. A lesiklásért kapott pontokat három szempontból értékelik: egyrészt számít az időeredmény, hogy milyen gyorsan teljesítette a versenyző a távot, másrészt 3–5 bíró pontozza a technikát, harmadrészt pedig szintén 2 bíró pontozza a két ugrást. Ez egy extrém sport, mely nagy bátorságot igényel, ahogy mondani szokták, ide vagány gyerekek kellenek. Nem beszélve a páros síelésről, ami még keményebb sportág, így már fiatalon el kell kezdeni a gyakorlást.

– Hol tanít jelenleg?

– Munkácson a 3. Számú II. Rákóczi Ferenc Középiskolában és a Szent István-líceumban foglalkozom testneveléssel. Zömmel ezekből az iskolákból válogatok gyerekeket, mert nálunk a tanulók nagyon szeretik a síelést, és a városi versenyeken szinte mindig győzni szoktunk. Nagyon jó bázisunk van, az Extrém sportkomplexumban szabadon engednek minket síelni. Megemlíteném még fő támogatónkat, a munkácsi Fischer sílécgyárat, amely felszereléssel támogat minket.

 – Milyen érzés volt, amikor megtudta, hogy átveheti a Magyar Arany Érdemkeresztet?

– Szívbe markoló érzés volt, mert amikor az ember ledolgozza az élete javát, és megkap egy igen magas kitüntetést, elismerést a munkájáért, azt hiszem, hogy ennél felemelőbb érzés nincs. Annál is inkább, mert ezt az eredményt főleg a gyerekeknek köszönhetem, hiszen hiába tudok sok mindent, ha nem lenne, akivel megvalósítsam. (István bácsi ezen a ponton úgy küzdött a könnyeivel, miként hajdan a versenytársak ellen a sípályán. Majd rövidesen elmesélte, hogy a budapesti út előtt már néhány éjszakát nem tudott aludni.) A feleségem, Matild egészségi állapota miatt sajnos, nem tudott eljönni velünk Budapestre, de ha most azt kérdeznék tőlem, hogy mire vagyok büszke az életben az eredményeken kívül, akkor azt mondom, hogy elsősorban a családra. Az ő támogatásuk nélkül semmi sem jött volna össze, mert – főleg télen – hónapokat nem tartózkodom otthon, és az otthoni feladatokat is el kell végezni. A lányom, Dorottya Ella négyéves korában megszerette a síelést, és bekerült az ukrán válogatottba. Korosztályos, országos és megyei versenyek győztese és helyezettje. Tavaly úgy döntött, hogy a tanulást választja, amit megértek, hiszen a síelésből nem lehet megélni, és azt, hogy szépen és bátran megtanult síelni, már nem veszi el tőle senki. Volt olyan év, hogy négy tanítványom is bekerült az országos válogatottba. Köztük Kárpátalja első sportmestere, Földessy István, akinek ráadásul osztályfőnöke is voltam.

Legeza István kitért arra, hogy egyedül dolgozik, állítja fel a sportszereket, és minden alkalommal ő is lesiklik a gyerekekkel a pályán, hogy ki tudja elemezni a teljesítményüket. Halkan jegyzem meg, hogy januárban lesz hetven (!) éves. Sokan örülnénk, ha megélnénk ezt a kort, az extrém sportokra pedig még húszévesen sem merünk gondolni.

A közeli és távoli célokról beszélve az edző elmondta, hogy két tanítványával elindították a téli olimpiára való felkészülést. Dicsérő szavakat mondott Kosztyu Eszterről, aki az utóbbi időben rengeteget fejlődött, de nagy reményre ad okot Mihovics Katalin, Mihajlovics Martin és Zékány Miklós tehetsége.

Ezúton is gratulálunk Legeza Istvánnak az elismeréshez, és további sikereket, valamint hosszú, boldog életet kívánunk neki szerető családja körében!

Tóth János