Kosztolányi Dezső: Fényes koszorú

Megsértették az én édesanyámat,

azt mondják róla, hogy már öregasszony,

ráncos a homloka, napja múlóban,

s ily korba bizony látása homályos.

Ó jaj, be megértik a bölcsek a végzet

otromba parancsát, ó jaj, beh tudósok.

De én, a tudatlan nem érthetem ezt meg.

Hát ismeritek ti, hogy szólni merészel

izgága szátok a hű szeretetről?

Láttátok-e arcát és kék szeme tündér-

fényét a sötétbe, ha rémeket űzve

hozzám suhogott a gyermekszoba mélyén,

s ágyamra hajolva körülötte csönd lett,

fény lett körülötte? Láttátok-e aztán,

hogy tűnt tova lassan, visszatekintve,

az éjt aranyozva, rám hagyva a békét?

Tudjátok-e, hogy nekem ő az egyetlen,

és nem fiatal nekem ő, nem is agg ő, –

csak édesanyám, akit angyali szó hív

Szépen-csevegőnek, Euláliának.

Nem hagylak el én, lásd, nem hagylak el, áldott

s mint egykor a gyermek, kis lovagod már

öklét mutogatta, ha bántani mertek,

úgy zördülök én most a vadkani-aljas

életre, mi megtép disznó-agyarával

a porba alázva téged, te magasztos.

Nem hagylak el sohasem te legelső

asszony a földön, a gyermeked itt van,

hogy védjen örökre és az időn túl

fölrakja fejedre fényes koszorúdat.

Kosztolányi Dezső verse a szeretetnek egy egészen különleges valóságáról beszél. Arról, ami gyermekét az édesanyjához köti. Arról a csodáról, amely tényleg megfoghatatlan. Talán nem mellékes, hogy itt egy fiúgyermekről van szó – ezt hangsúlyozza az édesanyát bántók felé „öklét mutogató” „kis lovag” képe –, de amire verse végén utal a költő, az már egészen általános. És különleges is az édesanya fejére kerülő „fényes koszorú”, ami ugyebár az elismerésnek, de a tiszteletnek is jelképe. Ehhez az elismeréshez és tisztelethez társul az a képzet, hogy a koszorúzás ünnepi szertartás, ami lehet személyes jellegű, de leggyakrabban mégiscsak egy közösség ünnepi aktusa.

Ezért lehet természetes, hogy a versszerető olvasók előtt – e Kosztolányi-művel kapcsolatban – fölvillan Illyés Gyula költeménye is, a Koszorú. Igaz, hogy abban gyönyörűséges nyelvünk van a középpontban, de végső soron anya és nyelv, édesanya és édes anyanyelv mindig találkozik egyetlen képzetben. Mégpedig ott, ahol a világ szeretetként lakozik az emberben…

Penckófer János