Petőfi Sándor: A kutyák dala

Süvölt a zivatar

A felhős ég alatt;
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.

Mi gondunk rá? mienk
A konyha szöglete.
Kegyelmes jó urunk
Helyheztetett ide.

S gondunk ételre sincs.
Ha gazdánk jóllakék,
Marad még asztalán,
S mienk a maradék.

Az ostor, az igaz,
Hogy pattog némelykor,
És pattogása fáj,
No de: ebcsont beforr.

S harag multán urunk
Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!

A farkasok dala

Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt,
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.

Kietlen pusztaság
Ez, amelyben lakunk;
Nincs egy bokor se', hol
Meghúzhatnók magunk.

Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kinoz kegyetlenül;

S amott a harmadik:
A töltött fegyverek.
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.

Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor...
De szabadok vagyunk!

Januárban, 1847-ben írta Petőfi ezt a két összetartozó verset, melyben egyáltalán nem a címbe foglalt két állatról – a kutyáról és a farkasról – beszél. Költőóriásunk egyformán szerette mindkét csodálni való állatot, de nem úgy a kétféle emberi magatartást. Mert A kutyák dala bizony az emberi meghunyászkodásról, az alázatos szolgálatról, talpnyalásról szól – talán még az „ügy”, a szabadság elárulásáról is –, A farkasok dala viszont mindennek az ellenkezőjéről.

A két vers összetartozását erősíti a szóról szóra megegyező első versszak. De mennyire más vége van a kettőnek! „A kutyák” eltűrve „ostort”, örülnek a „maradéknak”, amit eléjük vet a gazda, és „boldogan nyalják kegyelmes lábait”, míg „a farkasokról” szóló rész szinte csak a viszontagságokról számol be. „Kietlen pusztaságról” beszél, „hidegről”, „éhségről”, és nem utolsósorban „töltött fegyverekről”, minekutána pedig „a fehér hóra le / piros vérünk csepeg”. A kulcsszó, a legfőbb gondolat pedig – amiért érdemes bármit vállalni, élni és halni – a végén olvasható: „De szabadok vagyunk!”...

Penckófer János