Önarckép, csendéletek, táj- és életképek között

Harangozó Miklós-tárlat a nagyszőlősi galériában

2020. február 5., 09:18 , 992. szám

A sajnos, már csak néhai Harangozó Miklós salánki festőművész megannyi festményét felvonultató, ez év január 31-én megnyitott kiállítás kapcsán – nézze el nekem a kedves olvasó – nem tudok személyes érzelmek nélkül írni, hiszen falubelim volt a jó nevű, elismert képzőművészként is szerénységét megőrző, kedves Miklós bácsi, akinek a műtermében magam is megfordultam, s volt szerencsém riportokat készíteni alkotói pályájáról, művészetéről. Így örömömre szolgált, hogy tudósíthattam a mostani tárlat megnyitójáról.

A kiállítás megnyitására érkező vendégeket Szarvadi Beátának, a Nagyszőlősi Bartók Béla Művészeti Iskola tanárának a csodálatos hegedűjátéka is segítette abban, hogy ráhangolódjanak a művészet szépségeinek a befogadására. A bejáratnál a néhai festő Önarckép c. munkája tekintett az érkezőkre, melyen a művész az alkotás előtti pillanatokban ragadta meg önmagát, amint kezében ecsetjével, elgondolkodó tekintettel vázolja fel lelkében a vászonra viendő kompozíciót. S ahogy a látogatók végigsétáltak a falakon sorjázó festmények előtt, szemük végigsiklott a csendéleteken, a sötét háttérből előfehérlő orgonákon, a virágváza üvegén végigcsillámló fényen. Megtekinthették a kárpáti hegyek közül előkanyargó Tiszát, illetve a Borzsát, a folyókat kísérő galériaerdők kora őszi hangulatot árasztó, sárga-zöld lombkoronát öltött fáit, vagy éppen a téli tájkép szélfútta fáját, mely festményen a művész dinamikusan ábrázolta, miként hajlítja meg az ágakat a süvítő szél. Végigtekinthettek a behavazott salánki főutcán, a háttérben magasló Helmec-hegy szép ívű csúcsán, a falura boruló borongós téli égbolton. Ugyanakkor a nyarat idézte a Hortobágy zöld-sárga fűtengere, a régi paraszti világ fakerekes öreg szekerével, járomba fogott nagy szarvú szürkemarha ökreivel, valamint a hosszú szarvú szürkemarhák gulyája a végtelenbe nyújtózkodó síkon. Az életképek döntő részén pedig ott tükröződött a falusi élet, megannyi pillanatképbe sűrítve, mint a baromfikat szakajtókosárból etető bácsika, a cserepes virágos kis ablakos, öreg ház előtti padon derűs tekintettel varrogató nénike, a tengerihántást végző fejkendős asszonyok és a pörgekalapos férfi, a táncmulatságon perdülő táncos lábú fiatal lány, akinek a piros szoknyája libben a tánc forgatagában. És mindezek mögött ott rejlett maga a művész: a nagyrészt a szülőföld tájainak szépségét, valamint a falusi élet mozzanatait szívébe záró, s azokat festményei révén megörökítő, továbbadó Harangozó Miklós.

Miért éppen az ő festményeit állították most ki, és miért épp most került sor a tárlatra? – érdeklődtem Kovács László kiállítás-szervezőnél.

Ez a tárlat A Magyar Kultúra Hetének záró rendezvénye, s annak apropóján mutatjuk be Harangozó Miklós festményeit, hogy a néhai képzőművész decemberben kapta meg posztumusz az Aba Novák-díjat (Aba Novák XX. századi magyar festő volt), melyet Magyarország Ungvári Főkonzulátusán vettek át elhunyt édesapjuk nevében Harangozó Miklós gyermekei. Ez egy reprezentatív kiállítás a művész 1970 és 2010 között alkotott műveiből, melyben egyaránt helyet kapott több fiatal-, közép- és időskori műve, s a festmények kiválogatása során azt is szem előtt tartottuk, hogy Harangozó Miklós legtöbb munkája életkép, ezt követik gyakoriság tekintetében a tájképek, a csendéletek, valamint a portrék, s ezt az arányt tükrözik az itt felvonultatott művek. Többségük beregszászi, néhány munka pedig nagyszőlősi magángyűjtők tulajdonában van – tájékoztatott a kiállítás-szervező.

Aztán elhallgatott a tárlatnyitás emelkedett hangulatát megalapozó hegedűmuzsika, s kezdetét vette a nyitóünnepség. Elsőként Tóth Márta, a képtár tulajdonosa és a kiállítás társszervezője köszöntötte a megjelenteket, s megköszönte azok segítségét is, akiknek a támogatása révén megvalósulhatott a tárlat. Majd Harangozó Miklósról szólva, megemlítette, hogy a legnagyobb kárpátaljai festők, Boksay József, Kassay Antal voltak a mesterei, ők hatottak a művészetére, kiforrott festészete pedig népszerűvé tette Kárpátalján, de nemcsak Kárpátalján, Magyarországon is nagyon sok kiállítást rendeztek műveiből. S megtiszteltetésnek tartja, hogy most az ő galériájában állítják ki festményeit.

Kovács László áttekintette Harangozó Miklós életét és pályafutását. Mint elmondta, a néhai művész 1937. december 16-án született Salánk községben, gazdálkodó családban. Katonai szolgálata letöltése után kezdett festeni, addig szunnyadó művészi tehetsége hirtelen lobbant fel, és gyorsan kibontakozott. 1961-ben állította ki első alkotásait, melyekre azonnal felfigyeltek a művészetkedvelők. Ettől kezdve rendszeresen részt vett a járási, megyei, köztársasági és nemzetközi kiállításokon, több ízben mutatkozott be Magyarországon is. Nagy hatással volt rá első mestere, Kutlán István fancsikai pedagógus és festőművész, aki felfedezte őstehetségét, felfigyelt tudásszomjára, kitartására. Irányította, csiszolta művészetét, és ajánlotta, hogy felvételizzen a Moszkvai Krupszkaja Képzőművészeti Népi Egyetemre. Sok segítséget nyújtottak neki a jó nevű kárpátaljai festőművészek: Glück Gábor, Boksay József, Kassay Antal, Koczka András, Soltész Zoltán, Petky Sándor, Horváth Anna. Az ő ösztönzésükre kezdte el ábrázolni szülőföldjének tájait, dolgozó embereit. Mélyen érzékelte a színeket, képei témái lettek a kárpátaljai falvak és szülőföldje szép vidékei. 1968-ban befejezte a Moszkvai Krupszkaja Képzőművészeti Népi Egyetemet, tíz év múlva Ungváron megrendezte első önálló kiállítását, 1983-ban pedig A huszti betongyár c. festményéért megkapta A Munkásalkotók Össz-szövetségi Fesztiváljának Győztese címet. Három év múlva önálló kiállításon mutatkozott be Magyarországon, Aszódon, majd 1987-től rendszeresen részt vett a magyarországi Hajósi Nemzetközi Alkotótáborban. 1987-ben kiváló munkája elismeréseként átvehette A Munkásalkotók II. Össz-szövetségi Fesztiváljának Győztese érmet. 2008-ban tagja lett Ukrajna Képzőművészeti Szövetségének, illetve megkapta a Kárpátaljai Magyar Nívódíj – Hollósy Simon Képzőművészeti Díjat. 2014. április 30-án aztán ő is elindult a minden élők útján. Festményei megtalálhatók Ukrajna és Magyarország képtáraiban, valamint számos magángyűjteményben Ausztriában, Kanadában, Izraelben, Romániában, Németországban, Szlovéniában, Olaszországban és az Egyesült Államokban.

A művész pályájának a bemutatása után dr. Gyebnár István beregszászi magyar konzul arról beszélt, hogy a rendszerváltás előtt a kárpátaljai magyar festészet eléggé elzárt volt a magyarországitól, s csak a rendszerváltást követően erősödtek fel a kapcsolatok, amikor is alapjaiban változott meg az anyaországi képzőművészek érdeklődése a kárpátaljai magyar festészet iránt, mely szinte az újdonság erejével hatott. A jelenlegi tárlat kapcsán pedig a konzul kifejtette, miszerint ápolni kell Harangozó Miklós emlékét, és a mostani kiállításnak is nagy szerepe van abban, hogy minél több ember számára tegyék hozzáférhetővé a művészetét.

Dr. Kész Margit, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára, néprajzkutató arra hívta fel a figyelmet, hogy Harangozó Miklós festészetében ott találjuk a paraszti élet szeretetét, a munka megbecsülését, s bár a művészetek kibontakozásához szabadság szükségeltetik, a festő egy olyan korban is értéket tudott alkotni, amikor a szabadságot megtörték, mert ő lélekben akkor is szabad volt. A képzőművész fia, nevének örököse, Harangozó Miklós tiszaújhelyi görögkatolikus parochus édesapja művészetéről szólva, kifejtette, miszerint ő megfestette az összetartást, a közösségi életet, arra kérte a látogatókat, hogy fogadják szeretettel festményeit, s arra hívta fel a figyelmet, hogy mi is igyekezzünk maradandót alkotni. Vaszil Juhasz, a Nagyszőlősi Járási Állami Közigazgatási Hivatal Művelődési, Ifjúsági és Sportosztályának a vezetője Harangozó Miklós művészetének gazdagságáról és mélységéről beszélt, s kijelentette: közös európai érték, amit alkotott. Grigora Éva, a járási adminisztráció művelődési, ifjúsági és sportosztályának a módszerésze pedig személyes emlékeit osztotta meg a néhai művészről, akiben megfogta az, hogy e keveset beszélő ember milyen gazdag szeretettel szerette gyermekeit, a salánki embereket, szülőföldjét, és ez a szeretet sugárzik műveiből. Ezt a szeretetet pedig értékelni kell, s e tárlatról hazatérve, magunkkal kell vinnünk. Végezetül pedig a művész kiállításairól írt cikkekből, valamint a tárlatok prospektusaiból álló, hosszú évekig gyűjtött gyűjteményét egy szép gesztusként átadta a képzőművész fiának.

A megnyitó zárásaként pedig Parászka Emília, a Nagyszőlősi Perényi Zsigmond Középiskola tanulója előadta Bródy János Ha én rózsa volnék c. dalát.

Lajos Mihály