„Nem lehet ezt egyik napról a másikra abbahagyni”

Nyugdíjba ment az MTI ungvári tudósítója

2020. február 22., 20:19 , 994. szám
Varga Béla (középen) az emlékplakett átvétele után Magyarország Ungvári Főkonzulátusán

Az Eszenyben élő Varga Béla 25 éven át tudósította Kárpátaljáról a Magyar Távirati Irodát (MTI), az általa leírt mondatokat hallhattuk a tévéhíradóban, a rádióban, olvashattuk a magyarországi és hazai lapokban is, ha vidékünkkel kapcsolatos eseményekről volt szó. Ezzel együtt 33 éven át dolgozott az ungvári magyar tankönyvszerkesztőségben, amelynek 20 évig volt a vezetője. Január elsején ment nyugdíjba, ebből az alkalomból Magyarország Ungvári Főkonzulátusa és a Kárpátaljával foglalkozó magyar kormánybiztosság emlékplakettel ismerte el munkásságát. Mi eszenyi otthonában beszélgettünk vele.

– Fiatal korában is mindig érdekelte, hogy mi történik a világban, még biciklizés közben is hallgatta a rádiót…

– Ötéves koromtól rendszeres rádióhallgató voltam, máig nem telik el úgy nap, hogy ne figyelném, mi történik a világban. Ez a véremben van, mindig érdekelt. Azért is lettem híríró, mert rögzültek bennem azok a szófordulatok, klisék, ahogy fel kell vezetni egy hírt.

– Egy három oldalról határkerítéssel körülzárt zsákfaluban, Szalókán született 1956-ban. Édesapja vasutas, édesanyja háztartásbeli volt, és van két húga is. Mivel magyarázná, hogy mégis a világra nyitott gyerek, majd felnőtt lett?

– Móré Szabó Ferenc nevű dédnagyapám 20 évig élt és dolgozott az Amerikai Egyesült Államokban, és a szomszédban is több idős amerikás lakott. Engem hétéves koromig lényegében a dédnagyapám nevelt, ő vitt mindig óvodába, sokat voltam vele. A másik dédnagyapám, Somogyi Péter sok évet töltött Argentínában. Ők állandóan az amerikai élményeikről beszélgettek, hogy merre dolgoztak, mely városokban éltek, illetve folyton politizáltak, megvitatták a világ eseményeit. Akkor volt a hidegháború, a kubai válság, ma is emlékszem, ahogy a kapuban pipáztak, és megbeszélték a híreket. A határsávban lévő, mindentől elszigetelt szülőfalumban ezek az idős emberek ösztönöztek olvasásra és rádióhallgatásra, hogy ismerjem meg a világot, szabaduljak ki ebből az elzártságból. A másik a láger. Ha Szalókán három férfi összejött, ott tíz percen belül a lágerről kezdtek beszélni. Nem is értettem a rendszerváltás után, amikor mindenütt azt állították, hogy a szovjet időkben ez tabutéma volt. Szalókán nem volt az, inkább a fő beszédtémának számított, amiről esküvőn, disznótoron, a mezőn munka közbeni pihenőidőben mindig és mindenhol beszéltek. Ami azzal magyarázható, hogy Szalóka akkori lakosságának közel 14%-át vitték el az oroszok 1944-ben, szinte minden munkaképes férfit, közülük pedig 44-en jöttek csak haza. Szinte nem volt olyan család, amelyiket ne érintette volna ez a tragédia, s ez meghatározó élmény volt számomra, kisgyerekkoromtól gyűlöltem a kommunistákat és a Szovjetuniót, amit nem is nagyon tudtam titkolni.

– A Szalókai Elemi Iskola is különleges volt abban az időben…

– A ruszin származású Román Vladimir volt az iskola igazgatója, aki öt nyelven beszélt, nagy műveltségű, világot járt ember volt. Prágában végzett jogi egyetemet, majd a bátyja budapesti ügyvédi irodájában volt ügyvédbojtár. Közben egy évig a Strasbourgi Egyetemen volt vendégdiák. Anyanyelvi szinten beszélt magyarul, ruszinul, ukránul, oroszul és franciául. Otthon a családban – az iskolában laktak – öt nyelven beszélgettek egymással, az anyósával és a feleségével kamarakoncerteket is adtak a tanulóknak, komolyzenei darabokat és népdalokat is játszottak. A szalókai iskolában mintagazdaság, méhészet, galamb- és nyúltenyészet is volt, példás sportélet, szánkó- és síversenyekkel, sportpályákkal és felszerelésekkel, ma már sokan el sem tudják képzelni, mi minden volt akkor ott. Hétéves voltam, amikor először repültem – sétarepülést szervezett az ungvári repülőtérről az iskolások számára. Román Vladimir, ha valakiben látott egy kis tehetséget, azt biztatta, ezzel magyarázható, hogy azokban az időkben sok magasan képzett, vezető ember került ki ebből a kis Tisza-parti magyar faluból.

Az általános iskolát aztán Eszenyben, a középiskolát pedig Csapon végeztem, azokban az iskolákban is kivételes képességű és felkészültségű tanárok tanítottak. A csapi Kárpátalja egyik legjobb magyar iskolája volt a hetvenes években.

– Ön volt az ungvári magyar főkonzulátuson az első tolmács és fordító, ahol ukrán, magyar és orosz nyelvek között tolmácsolt. Németül, valamint angolul is tud. Hogyan és mikor sikerült ezeket a nyelveket megtanulnia?

– Németül már Csapon, középiskolás koromban megtanultam. Német szakra akartam felvételizni az észtországi Tartui Egyetemre. Középiskolásként részt vettem küldöncként a Tartuban végzett Fodó Sándor aláírásgyűjtő akciójában, oroszul nem tudtam, így bár jó tanuló voltam, biztos lehettem benne, hogy Ungváron nem vesznek fel egyetemre. Csapon rendszeresen kijártam a vasútállomásra a nemzetközi gyors­vonat Bécs–Moszkva kocsijához, amíg kereket cseréltek a vagonok alatt, az osztrák utasok kiszálltak és sétáltak a peronon. Szóba elegyedtem velük, és kértem őket, hogy tanítsanak a szavak helyes kiejtésére. Egészen jól megtanultam a német nyelvet.

1973-ban váratlanul – Fodó aláírásgyűjtésének köszönhetően – megengedték a magyar nyelvű felvételit Ungváron, Tluszti Borbála volt a biológiatanárom, és az ő hatására váltottam, meg második helyezett is voltam a megyei biológiaolimpián. Kitűnő eredménnyel felvettek az Ungvári Állami Egyetem biológia szakára, nappali tagozatra. A csapi iskola erősségét jól jellemzi, hogy az osztálytársaim nagy része egyetemet végzett.

Az egyetem kezdetben nehéz volt, mert nem tudtam oroszul. Viszont az sokat segített, hogy tudtam már németül, és annak alapján hamar érteni kezdtem a nyelvtant. Egyszerre kezdtem tanulni az oroszt és az ukránt. Második évfolyamon már az orosz nyelvű előadásokat is ukránul jegyzeteltem, sőt pedagógiai gyakorlatra is nem orosz, hanem ukrán iskolába jelentkeztem, mert magyarba akkor nem engedtek.

Iskolásként kezdtem ismerkedni az angollal is, mert óriási rock- és bluesrajongó voltam, érteni akartam a szövegeket, az Amerika Hangja és a BBC angol nyelvű adásait is naponta hallgattam, de igazából nem sikerült megtanulnom a nyelvet.

– Egyetemi évei alatt nyaranta idegenvezető volt, majd műszaki tolmács-ügyintézőként dolgozott Csernyihiv megyében, a határon karanténfelügyelő, Csapon a vízmű laboratóriumának munkatársa volt, majd Szalókán lett a biológiai víztisztító állomás vezetője, de áruszakértőként is dolgozott a Kereskedelmi és Iparkamaránál Ungváron. Hogyan lett tankönyvfordító és szerkesztő, majd végül hírügynökségi tudósító?

– 1986-ban lettem, Debreceni Mihály barátom ajánlásával, az akkor még Ragyanszka Skola nevű, kijevi központú tankönyvkiadó ungvári szerkesztőségének a munkatársa, ahol később 20 éven át, mostanáig én voltam a szerkesztőség vezetője.

A Szovjetunió szétesése után, 1991-ben nem volt elég munkánk és fizetésünk. Szóltak Kijevből, hogy mindenki keressen magának valamilyen másodállást. Akkortól kezdtem írni magyarországi lapoknak. Néhány évig a Magyar Hírlapot tudósítottam, írtam elemzéseket a Magyarország, a Világszövetség és a Magyar Narancs című hetilapoknak. A kolozsvári Krónikát is tudósítottam indulása után egy évig. A politikai elemzés műfaját én honosítottam meg újra Kárpátalján az akkor indult Kárpátaljai Szemlében. Emlékszem, kollégák megkérdezték: „Hogy mersz te ilyen kényes témákról írni?”

– 1995-ben kezdte a Magyar Távirati Irodát tudósítani…

– Az MTI első kárpátaljai tudósítója ugyancsak egy szalókai születésű ember volt, Szabó Béla, a Kárpáti Igaz Szó korábbi főszerkesztő-helyettese. Amikor ő váratlanul áttelepült Magyarországra, Brenzovics László megkeresett, hogy nem vállalnám-e a magyar hírügynökség tudósítását. A Magyar Hírlapban írt korábbi cikkeim tetszettek az MTI vezetőinek, és felvettek. Végig a tenyerükön hordoztak az MTI-nél, ezt elmondhatom.

– A hírügynökségi tudósító munkája miben más, mint az az újságírás, amit korábban csinált?

– Nagyon kellett figyelni arra, nehogy olyat írjak, ami gondot okozhat a két ország kapcsolatában. Bonyolult dolgokat, eseményeket és beszédeket az átlagolvasó számára is érthetően és röviden kellett megfogalmazni. Szabály, hogy a fontos eseményekről fél órán belül, ha röviden is, de hírt kell adni. Sokszor volt olyan rendezvény, hogy amikorra véget ért, én már el is küldtem a tudósítást – a hírügynökségi munka lényege a pontosság, megbízhatóság mellett a gyorsaság. 2006-tól több évig nem volt az MTI-nek kijevi tudósítója, abban az időszakban én tudósítottam az országos eseményekről is. Említésre érdemes talán az is, hogy mintegy 30 év óta tudósítóként szinte az összes magyar és ukrán elnökkel, miniszterelnökkel, vezető politikussal személyesen találkozhattam, beszélhettem, és – nem mellékesen – kapcsolataimat a kárpátaljai magyar tankönyvkiadás javára is hasznosíthattam.

– 1995 még az újságírás hőskorában volt, nem volt internet. Hogyan lehetett akkor eljuttatni a híreket Budapestre?

– Írógépen kezdtem írni a tudósításaimat és faxon küldtem, de 1996-ban már laptopon dolgoztam. Az akkor az MTI által nekem adott fekete-fehér laptop olyan drága volt, hogy az áráért egy új autót lehetett volna vásárolni. Én voltam az első kárpátaljai újságíró, beleértve az ukránokat is, akinek volt ilyen eszköze. Kezdetben nem volt internet, de volt a laptopban modem, amellyel rákapcsolódva a telefonhálózatra le tudtam adni a tudósítást.

– Jól tudom, hogy a Schmitt Pál köztársasági elnök kétnapos kárpátaljai látogatásakor küldött tudósításait az MTI-ben a kezdő tudósítók figyelmébe ajánlják?

– Sűrű volt a programja a köztársasági elnöknek, emiatt nagyon rákészültem. A két nap alatt vagy 7–8 tudósítást küldtem a helyszínekről, a kapcsolódó eseményekről pedig háttereket is írtam. Budapestről akkor nagyon megdicsértek, ami nem kis dolog, hiszen az MTI mind a mai napig sajtóetalonnak számít Magyarországon. Jó érzéssel és hálával tölt el, hogy a 25 év alatt végig megbecsültek, sok elismerést kaptam. Az meg külön hab a tortán, hogy most decemberben munkámat emlékéremmel ismerte el az ungvári magyar főkonzulátus és Grezsa István miniszteri biztos, aki méltatta is a tevékenységemet. Ezt életem egyik legnagyobb elismerésének tartom.

– Ma már sokan tudják önről, hogy a ’70–’80-as években nyugati rádióknak írogatott…

– Igen, éjjel-nappal nyugati adókat hallgattam. De Kárpátaljáról egyszerűen reménytelen volt levelet kijuttatni Nyugatra, sokszor próbálkoztam. Azonban elég hamar rájöttem, hogy Moszkván keresztül hogyan lehet célba juttatni a küldeményeket. Jeligével írogattam a Szabad Európa és az angol BBC zenei műsorainak több mint másfél évtizeden keresztül. Én voltam az egyetlen, aki a Szovjetunióból írt a két rádió magyar osztályának. A leveleim rockzenei témájúak voltak, de az írásaimba mindig beleszőttem a szovjetrendszer bírálatát. Ma már el sem tudják képzelni, mekkora szenzáció volt, hogy a világtól elzárt Szovjetunóban élő magyar rock-rajongó jelentkezett. A leveleimet rendszerint teljes egészében beolvasták. Később személyesen is találkozhattam az akkori műsorvezetőkkel, sőt 1989-ben még a BBC magyar osztályának akkori vezetőjével is. Külön büszke vagyok rá, hogy a baráti körömből senki nem jelentett fel, pedig tudták, ki írogat Münchenbe és Londonba Kárpátaljáról. De sajnos, el kell mondanom, akadt olyan iskolatársam – nem osztálytársam–, aki soha nem titkolt antikommunista nézeteim miatt „dobott fel” a KGB-nél, amikor egyetemre jártam.

– Fiatal korától gyűlölte a szovjetrendszert. Miért maradt mégis itthon?

– Mert nem tudtam elmenni. Fiatal koromban, elsősorban politikai okokból, mindig Nyugatra vágytam, de Varsónál és Budapestnél nyugatabbra soha nem jutottam. A Szovjetunión belül sokfelé jártam, aztán szétesett a gyűlölt rendszer, utána meg már nem volt értelme elmenni. Amire mindig vágytam, az itthon is megvan, hiszen hozzájutok minden információhoz, azt olvasok, amit akarok. Eszenyben, a szobámban az internet révén huszonhárom éve előttem van az egész világ, és most, 64 évesen már nem vágyom sehová.

– Nyugdíjas lett, de a munkát nem hagyta teljesen abba, most is dolgozik újságíróként?

– Igen, megkért Debreceni Mihály barátom és Kulin Zoltán, hogy szálljak be a most induló karpat.in.ua honlap munkájába, így január eleje óta napi 5-10 anyagot írok, főként ukrán belpolitikáról. Harminc éve ebben élek, ráadásul most ismét óriási átalakulás van a világban, nem tudom egyik napról a másikra abbahagyni, már csak azért sem, mert bízom benne, hogy még egy igen nagy, az 1989–1991-eshez fogható váltást meg fogok élni.

Badó Zsolt