Karanténba zárva…
A tündöklően kék égboltról tavaszi napsugárözön hull alá vidékünk csodás tájaira, valamint a városokra, a falvakra. Márciusi verőfényben ragyognak a települések házai, középületei, a friss zöld mezők, és minden zöld fűszál, minden, az ágakon fakadó rügy a természet újjáéledését zengi. Tavasz van. Március van. Csodaszép március, amikor napközben már balzsamos a levegő, s melengető napfény gyújtana a szívekben felhőtlen örömöt, derűt, jókedvet, vidámságot. Ám mégsincs a szívekben felhőtlen öröm, derű, jókedv, vidámság. Mert bár az alapvetően életvidám, egészséges emberek vidámak, és örülnek a tavasznak, a napfénynek, a melengető márciusnak, sajnos bennük sem töretlen a jókedv, az öröm. Üresen konganak a máskor zsongó óvodák, iskolák, főiskolák, egyetemek. Nem működnek a színházak, a művészeti galériákban nem nyitnak meg tárlatokat, elmaradtak a betervezett politikai és kulturális rendezvények, s úgy telt el március 15., hogy egyik legnagyobb nemzeti ünnepünkön is elmaradtak a megemlékezések. Nem gyűltek össze ünneplő tömegek az ungvári Petőfi téren, a beregszászi Rákóczi téren, a Nagyszőlősi Perényi Zsigmond Középiskola parkjában, a podheringi emlékműnél, a técsői Kossuth-szobornál, sem sehol széles e Kárpátalján. Ott, ahol más években felidéztük Petőfi és a márciusi ifjak forradalmát, 1848–1849 szabadságharcát, a hősiesség másfél évét, azon történelmi személyiségek, illetve névtelen hősök alakját, akik 172-171 évvel ezelőtt nekiveselkedtek, hogy kivívják Magyarország szabadságát és polgárai jogegyenlőségét. Csak koszorúkat helyeztek el a bátrak emlékműveinél.
Telephelyeiken üresen állnak a máskor menetrend szerint közlekedő és gyakorta igencsak zsúfolt autóbuszok, nem vágnak neki a sínpárok kilométereinek a vonatok. Leállt a tömegközlekedés. Több határátkelő is üresen, lezártan áll, csak egy részük üzemel, s azokon sem léphet be külföldi állampolgár. Sőt hazatérő állampolgárainkra is karantén vár. De úgy érezhetjük, mi is, mindnyájan, hogy valamennyien karanténban vagyunk. Amit nem is olyan könnyű elviselni. Mert gondoljunk csak bele: vannak olyan gyógyszerek, melyeket nem lehet megvenni a falusi patikákban, így az azokat szedni kénytelen, még ambuláns kezelés alatt álló falusi betegeknek, sőt krónikus betegségekkel küszködőknek be kell utazniuk a közeli városokba, hogy az ottani gyógyszertárakban szerezzék be orvosságaikat, miközben sokuknak nincs személygépkocsijuk. Így vagy taxit fogadnak, ami sokkal több kiadással jár, mintha autóbuszon, vonaton utaznának, vagy autóstoppal próbálnak eljutni a városokba, ami magányosan utazni akaró hölgyek számára nem ajánlatos, legfeljebb akkor, ha jó ismerősük veszi fel őket… És ugyanez a helyzet azokkal a falusi betegekkel, akiken a családorvos nem tud segíteni, mert szakorvosokhoz kellene fordulniuk az illetékes járási klinikákon, sőt esetleg a megyei klinikán. Ráadásul a karantén miatt egy időre be kellett zárnia a Munkácsi Keresztyén Egészségügyi Központnak, ahová pedig szintén sok beteg fordul.
És az oktatás sem állhat le hosszú hetekre, hiszen a gyerekek, a főiskolai vagy egyetemi hallgatók nem eshetnek ki a tanulási folyamatból. Az oktatási intézmények ezért most dolgozzák ki a távoktatás rendszerét, s az általános, valamint a középiskoláknak is távoktatással kell megoldaniuk a problémát, hogy számítógépek vagy okostelefonok segítségével az interneten keresztül tanítsák diákjaikat. Ami azért körülményesebb, mint ha a gyerekek, illetve a főiskolai, egyetemi hallgatók oktatási intézményeikben szívnák magukba az ismereteket.
S nekünk, újságíróknak is nehezebb újságot írni. Nincsenek rendezvények, melyekről tudósíthatnánk, s e sorok írója sem utazhat el felgyűjteni tényfeltáró riportok anyagát, sőt még interjúkat is csak e-mailen keresztül készíthetek, ami azért körülményesebb, mint ha elutaznék felkeresni az interjúalanyt.
De a kéken ragyogó tavaszi égbolt alatt láthatatlan ellenségek rejtőznek, melyekkel szemben óvintézkedésekre kényszerülünk. A lehető legkisebb szintre kell szállítanunk az embertársainkkal való fizikai kontaktust, hogy minimalizáljuk annak esélyét, hogy esetleg átadhatjuk vagy megkaphatjuk, majd továbbadhatjuk a vírusokat, melyek ellen még nem dolgozták ki a vakcinát. Reménykeltő viszont, hogy a napokban – a világon elsőkként! – magyar kutatóorvosoknak sikerült izolálniuk a koronavírust, s ezzel megtörtént az első lépés azon az úton, mely elvezet az ellene való védőoltás kifejlesztéséhez, s a Föld számos pontján kutatók hada dolgozik azon, hogy ez mielőbb megszülessen. De addig se essünk pánikba, ami mit sem használ, ne rettegjünk, ami beteggé teszi a lelket, csak legyünk óvatosak, tartsuk be az egészségügyi előírásokat, kiváltképpen vigyázzunk idős hozzátartozóinkra! Szívünkben pedig őrizzük a reményt, hogy az élet – mint már annyiszor korábban – most is mielőbb visszatér a maga rendes kerékvágásába, s ne veszítsük el az életkedvünket, vidámítsuk szívünket családtagjainkkal, rokonainkkal, jó ismerőseinkkel való jóízű beszélgetéseinkkel, akár a távolságokat is legyőzve, az internet útján. És gondoljunk arra, hogy tavasz van, eljött a fénylő március, éled a természet, kék az ég, balzsamos a lég, s hogy a nagy magyar fizikus, a rádiócsillagászat egyik úttörője, Bay Zoltán önéletrajzi művének címét idézzük: Az élet erősebb. A koronavírusnál is – tehetjük hozzá…
L. M.
