Ágh István: Hollóvá lett rokonság

2020. április 8., 09:22 , 1001. szám

Külön csapat áll ünneplőben,

a legnagyobb dologidőben

a temetőnél, az akácfa

útszélre vetett árnyékában,

 

eseményre érkeztek, nyilván,

valamiképpen mégis furcsán

tétovák, mint a menekültek,

nem tudni, honnan, s mivel jöttek,

 

nincs mit kezdjenek a kezükkel,

feszengnek bő öltözetükben,

fehér ingükből is kifogytak,

annyit állt az almáriumban,

 

bábuknak tetszenek így együtt,

nagy a csend, mint a madarak közt,

mígnem valami titkos jelre

kinyújtott nyakkal fölfigyelnek,

 

kiderül, a gyásznépet látva

mindenki hasonlít egymásra,

azok is rokonok lehetnek.

akik az út széléről lesnek,

 

mikor odaér a koporsó,

boszorkányszél tör föl a porból,

a portölcsérből hollók szállnak,

s emberi nyomot hagyva hátra,

 

megannyi szárnyas rokon lélek,

mint egy fogadó díszkíséret,

a kegyelet útján vezetnek

a másnak ásott sírveremhez.

 

 

Ágh István legújabb versei közül való a Hollóvá lett rokonság. A Forrás folyóirat 2020. februári számában olvasható költemény azt a jól ismert látványt idézi elénk, mikor „a temetőnél”, „a legnagyobb dologidőben”, „az akácfa útszélre vetett árnyékában” álldogál egy kis „csapat”.

Nem kell semmit külön megmagyaráznia szerzőnknek: mindnyájan tudjuk, mi történt, és mi fog történni egy kevés idő múlva. Ugyanis a „bábuknak” tetsző várakozók – akik tétovák, nem tudnak mit kezdeni a kezükkel, feszengenek – egyszer csak megmozdulnak, „kinyújtott nyakkal fölfigyelnek” a feléjük tartó koporsóra, és innentől a pontosan leírt látvány látomássá válik.

Már az is feltűnő volt, mikor a várakozók közti csendet a madarakéhoz hasonlította a költő, nem különbül az, hogy a gyásznép és a várakozók hasonlítanak egymásra – „rokonok lehetnek” mind –, ám a vers utolsó két strófája ezeken is túltesz. Mikor a koporsó tudniillik odaér a várakozókhoz, „boszorkányszél” tör elő, „portölcsér” keletkezik, ebből pedig hollók szállnak föl. Olyan érzés, mintha egy élet és halál közti átjárást idézne meg ez a látomás, és mintha mi magunk is „megannyi szárnyas rokon lelkek” lennénk, hiszen közülünk szakadt ki megint valaki...

Penckófer János