A múlt óriás szárnyasai

Ami a rukh madár legendája mögött rejlik

2020. április 12., 15:33 , 1001. szám

A perzsa és az arab mondavilágban, illetve az Ezeregy éjszaka meséiben is szerepel egy hatalmas madár, melyet rukhnak vagy roknak neveztek, s a középkor legnagyobb európai szárazföldi felfedezője, a velencei Marco Polo is írt róla az ázsiaiaktól hallottak alapján. Mint feljegyezte, bizonyos évszakokban óriási, sasra emlékeztető madár száll délről az ázsiai partok felé, mely olyan hatalmas, hogy egy elefántot is képes felragadni, hogy aztán megölje és megegye. A perzsák szerint egy paradicsomi szigeten élt, a kínai Ch’ű-fi pedig szintén egy szigetre „helyezte” az otthonát. S bár természetesen ekkora madár nem létezhet, mégis van alapjuk a róla szóló legendáknak.

A déli irányba helyezés és a szigeti otthon leírása sem a véletlen műve. Ugyanis az Indiai-óceán déli részén, Madagaszkár hatalmas, trópusi szigetén valóban óriási szárnyasok éltek a múltban, a röpképtelen elefántmadárfélék, melyek a középkort még bizonyosan megélték, s arab hajósok talán még látták is őket, a bennszülöttek visszaemlékezéseiből pedig bizonyosan tudomást szereztek róluk, hogy aztán a tengerészmesékben repülő gigászokká „változtassák” az amúgy tényleg termetes röpképtelen, erdőlakó futómadarakat. Ma már csak töredékes állapotban fennmaradt csontjaik révén rekonstruálhatjuk kinézetüket, ám csonttöredékeik többsége is olyan méretes, hogy ezek alapján robusztus testfelépítésű, hosszú nyakú, de kis fejméretű, lassú mozgású, növényevő, erdőlakó madarakként tekinthetünk rájuk. Egyes fajaik kifejlett példányai a háromméteres magasságot és a több mázsás súlyt is elérték, s mindmáig az 1851-ben felfedezett Aepyornis maximust tartották a legnagyobbra nőtt fajuknak, melynek egyedei három méter magas, 300-500 kilogrammos óriások voltak, a szigeten sok helyütt fellelhető tojáshéjaik pedig azt bizonyítják, hogy kolosszális tojásaik legnagyobb átmérője 33 cm-t, becsült űrméretük pedig kilenc litert tett ki. Ám mégsem ők voltak a legnagyobb testtömegű elefántmadarak. C. W. Andrews brit tudós a leletek alapján már 1894-ben beazonosított egy még nagyobb óriást, melyet Aepyornis titannak nevezett el, a csonttöredékek alapján rekonstruált madarat azonban akkor még az Aepyornis maximus egy szokatlanul nagyra nőtt példányaként könyvelte el a tudományos világ. A Londoni Zoológiai Társaság James Hansford zoológus által vezetett kutatócsapata viszont a közelmúltban – a csontleletek behatóbb vizsgálatával – kiderítette, hogy a 800 kilogrammos testsúlyt elérő gigászi madár az összes többi elefántmadárfélétől különbözött, s Vorombe titannak nevezték el minden idők legnagyobb testsúlyú madarát.

Ám messze nemcsak Madagaszkáron éltek hatalmas futómadarak. Miután 65 millió évvel ezelőtt, a földtörténeti középkor végén egy aszteroida becsapódása kipusztította az állatfajok 70 százalékát, köztük a Föld addigi urait, a dinoszauruszokat, robbanásszerű fejlődésnek indultak a madarak, valamint az emlősök, s a földtörténeti újkor 65 millió éve kezdődött harmadidőszakában mindegyik kontinensen megjelentek az óriási, vagy legalábbis jelentős méretű, növényevő, illetve ragadozó röpképtelen futómadarak. Észak-Amerika és Európa füves pusztáin a harmadidőszak elején élt a közel három méter magas ragadozó Diatryma, melynek hatalmas, erős csőrben végződő feje csaknem fél métert tett ki, s a maga korában ez a szárnyas óriás volt az adott területek csúcsragadozója. Az északi félteke eddig felfedezett leghatalmasabb futómadarának a maradványait pedig a múlt évben tárták fel a Krím-félszigeten, mely őslény az Orosz Tudományos Akadémia kutatói szerint elérhette a 3,5 méteres magasságot és a 450 kg-os testsúlyt. Háromszor akkora volt, mint a legnagyobb ma élő madár, a strtucc. A Pashystruthio dmanisensisnek elnevezett faj a harmadidőszakot követő negyedidőszakban élt, 1,8 –1,2 millió évvel ezelőtt.

Dél-Amerikában viszont a harmadidőszak elején, 62 millió évvel ezelőtt tűntek fel a gyilokmadarak, tudományos nevükön a Phorusrhacidae rendszertani családba tartozó röpképtelen madarak, melyek több tízmillió éven át világrészük csúcsragadozóinak számítottak. Öt alcsaládra oszlottak. Három alcsaládjukba kisebb, 0,7-1, illetve 1-1,5 méter magas, karcsú fajok tartoztak, két alcsaládjuk viszont 2-3 méter magasra növő fajokat foglalt magába. A legnagyobbak közé tartozott például az Argentína déli részén, Patagóniában élő Phororhacos, melynek feje nagyobb és hosszabb volt, mint egy lóé. A legtermetesebb gyilokmadár azonban a 2-83-3 méter magas, 240-300 (más kutatók szerint 300-350) kg testsúlyt is elérő Kelenken guillermoi volt, melynek megkövesedett (fosszilizálódott) maradványait a közelmúltban tárták fel, ugyancsak Patagóniában. Ám még ez az óriás is igen gyors futásra kehetett képes, elérhette az 50 km/h sebességet, akárcsak a mai oroszlánok. Koponyája szinte teljes épségben fennmaradt, s a maga 71 cm-es hosszúságával az eddig felfedezett legnagyobb madárkoponya, melynek több mint a kétharmadát a hatalmas, erős csőr teszi ki. S ez egy még nem teljesen kifejlett egyed koponyája. A felnőtt példányok feje 80 cm hosszú lehetett. Amúgy a gyilokmadarak legfőbb fegyverei a hatalmas és erős, kampós végű csőrök és a lábujjaikon meredő, ugyancsak méretes karmok voltak, ám elcsökevényesedett szárnyaikon is kisebb, húskampószerű karmok meredeztek, melyek a zsákmány lefogásában játszhattak szerepet. A 2,7-3 millió éve kezdődött negyedidőszakban aztán letűntek az élet színpadáról…

Ausztrália akkori erdős vidékein is a harmadidőszakban éltek a legkisebb kontinens legnagyobb futómadarai, a Dromornithidae család Dromornis nemébe tartozó állatóriások, melyek 3 méter magasra nőttek, súlyuk pedig 300-500 kg-ot tehetett ki. Még nem derült ki egyértelműen, hogy ragadozók vagy dögevők voltak-e, de ha az előbbi feltevés az igaz, akkor ők voltak a valaha élt legtermetesebb ragadozó madarak. A földrésztől délnyugatra a Csendes-óceán habjaiból kiemelkedett Új-Zéland kettős szigete pedig a moa madarak paradicsoma volt. Számos nemük és sok fajuk létezett: a legkisebbek moák alig egy méter magasak voltak, a legnagyobbak azonban 3,5, 3,6, vagy közel négy méteresre is megnőttek, súlyuk pedig elérte a 230-278 kg-ot. Hatalmas combjaik, robusztus felsőtestük, de hosszú, karcsú nyakuk és kisméretű fejük volt. Nemcsak csontjaikat, hanem több helyütt még a mumifikálódott lágy részeiket, is sikerült feltárni, egyes példányok gyomortartalma is fennmaradt, így tudjuk, hogy rovarokat, puhatestűeket, kisebb kétéltűeket, bogyókat, leveleket, magvakat és gyümölcsöket fogyasztottak. S érdekes, hogy nőstényeik jóval nagyobbra nőttek, mint a hímek. A különböző források szerint a XIII. vagy a XIV. században a kettős szigetre betelepült maori bennszülöttek azonban túlvadászták őket, s az 1500-as (más forrás szerint az 1700-as) évek elejére kihaltak e pompás madarak…

De visszakanyarodva a madagaszkári elefántmadarakhoz… Ezek az óriások a negyedidőszakban érték el fejlődésük csúcspontját, kihalásukat pedig szintén a szigeten megtelepedő emberek idézték elő. A szigetet ma benépesítő malgas bennszülöttek különböző időpontokban ideérkező polinéziai, melanéziai és maláj, valamint néger csoportok összeolvadása révén alakultak ki, s legkorábbi csoportjaik nem sokkal Krisztus születése után kötöttek ki itt. Ám mégsem ők voltak az őslakók. Már négyezer évvel ezelőtt is éltek itt emberek, 2018-ban pedig tízezer éves elefántmadár-csontokon találtak vágásnyomokat, melyek arra utalnak, hogy már akkor is lakott volt Madagaszkár, melynek egymás után érkező lakói évezredekig vadászták az elefántmadarakat, s ha nem is olyan gyors ütemben, mint a maorik, de addig vadászták őket, míg a XV., a XVI. vagy a XVII. századra (a kérdésben nincs egyöntetű vélemény) az utolsó példányaikat is le nem terítették. Így mára csak a dél-amerikai nanduk, az afrikai struccok, az ausztráliai emuk, az Ausztráliában és Új-Guinea szigetén honos kazuárok, valamint a kicsiny új-zélandi kivik maradtak fenn a futómadarak közül.

Lajos Mihály