Az ungvári császári és királyi 2. katonai tartalékkórház temetője

Elvesztett Ungvár

2020. április 14., 14:10 , 1001. szám

A kárpátaljai temetők, ahol az I. világháború katonái utolsó nyughelyükre leltek, szomorú téma, mivel jelenleg szinte mindegyik nagyon rossz állapotban van, kevésbé feltártak, elhanyagoltak és elfelejtettek. Sőt, az egyik legnagyobb ilyen temetőnek még a nyomai sem maradtak fenn. Erről – az ungvári császári és királyi 2. katonai tartalékkórház temetőjéről lesz most szó.

Arról, hogy az ungvári vas­útállomás közelében volt egykoron a régi katonai és járványügyi temető, valószínűleg sokan hallottak. De még a történészek sem rendelkeznek erről részletes információval. Ahhoz, hogy helyreállíthassuk Ungvár történelmének ezt a lapját, hosszú évekig tartó levéltári munka szükséges, de sokkal fontosabb a temető köztudatban való emlékének helyreállítása, amely a hivatalos iratok szerint egyszerűen nem létezik.

Európában 2018-ban emlékeztek meg az I. világháború befejezésének 100. évfordulójáról. A téma lelkes kutatói azt tervezték, hogy addig befejezik a 2. számú tartalékkórház temetőjében eltemetett személyek nevének tisztázásával kapcsolatos munkát Prága katonai levéltárában, valamint abban bíztak, hogy legalább egy kis emlékjelet állíthatnak az áldozatok emlékére az eltűnt temető helyén. Jelentős kutatómunkát végez az I. világháború történetének neves kutatója és nem kevésbé híres kárpátaljai sebész, Jurij Fatula. 2016-ban az ungvári Patent Kiadó kiadta A halottakat még nem temettük el... Az Osztrák–Magyar Hadsereg 85. Máramarosi-Ugocsai Gyalogsági Ezredének harci útja. 1914–1918 című tényfeltáró könyvét, amely nagy érdeklődést váltott ki. A kutató az első világháborúban elhunyt dédnagyapjáról keresett információt, amikor érdekelni kezdte a téma. Először akkor értesült a lerombolt ungvári temetőről és kezdte el az információgyűjtést.

Képzeljék el: javában tart az első világháború, a véres csaták már a mai Kárpátalja határán zajlanak. Az 1916-os Meszjacoszlov kalendárium azt írta, hogy a szegény Verhovina sok bajt élt meg, amikor kánonban dörögtek az ágyúk, gránátok repültek és a harcosok véres küzdelmet folytattak. 1914 szeptemberétől az orosz csapatok folyamatosan támadják a Kárpátokat. Először Tiszabogdányba (Bohdan), Rahóra, Nagybocskóra hatoltak be és leereszkedtek Máramarosszigetig. De nem maradtak itt sokáig, mert az osztrák–magyar hadsereg kiűzte őket a Kárpátok gerincén túlra. Ugyanazon az őszön a „muszkák” (a Meszjacoszlov a „moszkali” a kifejezést használta) behatoltak az Ung-völgybe, de a magyar huszárok innen is kiverték őket. Télen az orosz hadsereg nagy erővel érkezett, és sikerült elfoglalniuk az egész Verhovinát Ökörmezőig (1953-ig Volove, jelenleg Mizshirja), Bereg vármegyében az összes falut, Szolyva (Szvaljava) fölött és Ung vármegyében Havasközt (Ljuta), Fenyvesvölgyet (Sztavne) és más falvakat Csontos (Kosztrino) felett.

Az akkoriban provinciális kisvárosnak mondható Ungvár szinte közvetlenül az első világháború kezdetétől a frontvonalon lévő hát­országi város lett. Nyilvánvaló, hogy kezdetben a katonaságnak elegendő volt annak a katonai kórháznak a kapacitása, amely a kaszárnyák területén működött (ma a 128. dandár körlete a Drugeth utcában). Azonban idővel annyi sebesült érkezett a frontvonaltól, hogy a vasútállomás közelében lévő lakatlan területen kénytelenek voltak felépíteni a 2. tartalékkórházat. Ezek közönséges fabarakkok voltak, valószínűleg igen primitív körülményekkel és kényelmi lehetőségekkel. Mellettük, ugyanabban a laktanyában működött egy másik kórház – a fertőző. Az a tizenegyedik számot kapta. A tífuszban és kolerában szenvedő katonákat (de vannak olyan adatok, hogy a polgári lakosságot is) kezelték ott.

Az I. világháború idején a sebesülések miatti halandóság magas volt. Azokat a katonákat, akiket nem tudtak megmenteni a kórházban, a közelben temették el – a Bercsényi utca végén lévő temetőbe (a jelenlegi kardiológiai kórház közelében). A tartalékkórházban meghaltak számára külön temetőt alakítottak ki a barakkok közelében. Jurij Fatula kutató szerint a tartalékkórház sokkal több sebesültet fogadott, mint a másik. Közvetlenül a vasúti sínek mellett helyezkedett el, így kézenfekvő volt odavinni a csatatérről a hátországba kórházvonattal érkező sebesülteket. És mivel ebben a kórházban több volt a sebesült, így megfelelően az áldozatok száma is magasabb volt. Éppen ezért amíg a jelenlegi Sahta lakónegyed temetőjében a pontatlan adatok szerint körülbelül ezer, az I. világháborúban elesett katona van eltemetve, itt, a 2. sz. tartalékkórház temetőjében a Jaroslav Dostal cseh író által 1936-ban közzétett útikönyv szerint közel 11 ezren nyugszanak. Ha hihetünk ezeknek az adatoknak, akkor Ungváron ez a temető volt az I. világháború áldozatainak legnagyobb temetkezési helye, hiszen ismeretes, hogy a mai Kárpátalja területén ennek a háborúnak több mint 20 ezer áldozatát temették el a hadban álló felek.

A 11 ezer ember nyughelyét magába foglaló temetőnek hatalmasnak kellett lennie. Pontosan hol terült el? Az idős ungváriak közül sokan gyermekkorukból emlékeznek a helyére. A tősgyökeres ungvári Dobos Árpád elmesélte, hogy a háború előtti években gyermekkorában a fiúkkal az állomás közelében lévő temetőben játszottak. Már a peronról lehetett látni, és miközben kissé tovább haladtak a sínek mentén Csap irányába, jól látszott egy magas szürke emlékkereszt. Ahhoz, hogy a temetőbe jussanak, át kellett menni a síneken. Ott kezdődött a mocsár. A sínek felől a temető nem volt bekerítve. A legtöbb sírhely egyszerű földhant volt alacsony fakereszttel. A keresztek különbözőek voltak, ezek alapján meg lehetett volna állapítani, hogy milyen vallású volt az elhunyt. Például a kereszt fölött egy háromszög alakú tetőszerűség azt jelentette, hogy ez református sírhely. De voltak nagyon ápolt, rendezett temetkezések is, beton sírkövekkel és keresztekkel. Lehetséges, hogy ezek magas rangú katonai elöljárók sírjai voltak vagy olyanok, amelyeket egy-egy itt eltemetett katona gyermekei gondoztak. A temető tiszta volt, az ungváriak körében hagyománynak számított, hogy akkor is kimentek oda november 1-jén gyertyákat gyújtani, ha nem volt ott rokonuk. Hasonlóképpen jártak az emberek a temető külön szektorába, amelyet járványszektornak hívtak. Ott komoly óvintézkedések mellett temették el a fertőző betegségekben elhunytakat. Az idős lakosok elmondták, hogy a temetőnek ez a része régebbi, mint a többi, mert a különböző időkben ide temették azokat a lakosokat, akiket a kolera vitt el. Dobos Árpád az idősektől azt hallotta, hogy néha a gödrökbe még élő, de már reménytelen betegeket is dobtak, mészréteget szórtak rájuk és betemették.

A tartalék kórház temetőjében kiemelkedő helyet foglalt el a már említett magas márvány emlékkereszt. Magyarul az volt ráírva, hogy itt nyugszanak az I. világháborúban elesett katonák. Árpád bácsi emlékszik, hogy a kereszt előtt a gyalogút mindkét oldalán két sor temetkezési hely húzódott, ezeket fekete márványlapok borították. A lapokon szereplő névlistából ítélve ezek tömegsírok lehettek. Más idős emberektől, akik szintén emlékeztek ezekre a fekete sírkövekre, szörnyű változatot hallottunk arról, hogy hová tűntek el később ezek a márványlapok. A háború utáni Ungváron olyan pletykák terjedtek, hogy 1945-ben, amikor a Dicsőség halmot (Pahorb Szlavi) létesítették a Kálvárián, a fekete táblák eltűntek az állomás melletti temetőből, és egy idő után ugyanazok megjelentek a halom a főbejáratának két oldalán. Azt mondják, hogy ha egyszer felújítják a Dicsőség-halmot, akkor feltétlenül meg kell nézni ezeknek a tábláknak a hátoldalát, mivel ott más katonák nevei vannak kivésve. De ismétlem, ez csak szóbeszéd.

Egy másik idős ember, Oleg Szamojlovics, a nagy honvédő háború veteránja is emlékszik a temetőre a háború utáni években. Azzal a széles körben elterjedt véleménnyel ellentétben, hogy ezt a temetőt még az 1940-es években elpusztították, Oleg Grigorjevics emlékei szerint az 1960-as évek elején még megvolt. „1961-ben megérkeztem a harckocsiezredben való szolgálatra, és a munkásszállón laktam. A régi temető közvetlenül az ezred területe után kezdődött, sőt, félbevágta a Lavriscsev utca, és úgy húzódott tovább. A sírok közötti kicsi ösvényeken lehetett a leg­gyorsabban a vasútállomásra jutni, ahová gyakran jártunk ebédelni. Jól emlékszem, hogy a temető hatalmas volt, de elhanyagolt, benőtték a szúrós bokrok. Itt-ott márványtör­melék keresztek álltak ki, másutt pedig alacsony fakeresztek, s voltak régi barakkok. Abban az időben a harckocsiezrednek saját sertéstelepe volt, ahol a katonák kondásként dolgoztak. Úgy rémlik, hogy ez a sertéstelep ezekben a régi, hosszú faházakban működött” – mesélte.

Elmondása szerint 1965-ig, amíg Ungváron szolgált, senki sem nyúlt a harckocsiezred melletti temetőhöz. Pontosan ilyen – a temető ’60-as évek második felében történt megsemmisítéséről szóló – adatok birtokában van Jurij Fatula, az I. világháború történetének kutatója is. Azt mesélték neki, hogy a katonaság egy napon magas deszkakerítéssel kerítette be a temetőt, így senki sem látta, mi történik mögötte. A környező utcák lakosai hallották a nehézgépek zaját, aztán kiderült, hogy a temetőt ledózerolták, és a vasút felől az így kialakított pusztaságra síneket fektettek le. Ezek a betonperonig húzódtak, ahonnan a tankoknak rá kellett hajtaniuk a vasúti pőrekocsikra.

Sajnos a kutatók a levéltárakban még nem találtak egyetlen arra vonatkozó információt sem, hogy pontosan mikor pusztították el a temetőt, miért tették ezt, és hová szállították el a kereszteket és a sírköveket. Lehetséges, hogy egyáltalán nem létezett dokumentum erről a döntésről, de lehet, hogy majd egyszer megtalálják a levéltárakban. Tekintettel arra, hogy az első világháború alatt nem volt átfogó lista a különböző temetőkben található temetkezési helyekről, nehéz visszaállítani mindazok névsorát, akik a tartalékkórházi temetőben nyugszanak. Jurij Fatula a hozzá hasonló gondolkodású lelkes emberekkel egy ideje ezzel foglalkozik. Megvizsgálják az elesett katonák kártyáit a prágai Cseh Állami Katonai Levéltár elektronikus gyűjteményében, és kiválasztják közülük azokat, akiknél temetkezési helyként a 2. sz. tartalékkórház vagy a 11. járványkórház temetője van feltüntetve. Mostanáig közel 4000-et találtak, ám ezek közül csupán 1700-at érkeztek feldolgozni. Jurij Fatula elmesélte, hogy érdekes információk derülnek ki: nemcsak az osztrák–magyar katonák leltek itt örök nyughelyre, hanem a német és a török hadsereg katonái is, valamint az orosz cári hadsereg számos hadifoglya, akik között voltak ukrán nemzetiségűek is. Ami a temető járványügyi részével kapcsolatos információkat illeti, valamilyen oknál fogva a katonai levéltárban polgári halottak, sőt kisgyermekek kártyái is fellelhetőek.

A feldolgozott kártyákat elemezve a kutatók megállapították, hogy az eltemetettek tíz európai állam – Magyarország, Románia, Csehország, Szlovákia, Ausztria, Horvátország, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Lengyelország, Szlovénia, valamint a jelenlegi Nyugat-Ukrajna (Kárpátalja, Galícia, Bukovina) – területéről származnak.

A teljesebb információ érdekében ugyanilyen kutatási munkát kell végezni a budapesti és a bécsi katonai levéltárban. A budapesti Magyar Hadtörténeti Intézet szakértői segítettek Jurij Fatulának a temető elhelyezkedési tervének a megkeresésében, ami leegyszerűsítette a terület beazonosítását. A tervrajzon látszik, hogy a temető mezsgyéje valóban közvetlenül a vasútig ért. Ha összehasonlítjuk ezt az elhelyezést a jelenlegi állapotokkal, akkor kiderül, hogy szabálytalan háromszög alakban az Artilerijszka és a Lavriscsev utcák környékén terült el, magába foglalva az egykori harckocsiezred területét a Gagarin utcában. A sínek közelében lévő földeken már épültek bizonyos technikai helyiségek (a vasutasok elmondták, hogy 2004-ben, amikor az állomást átépítették, a munkálatok során találtak ott márvány- és betonlap maradványokat), a másik oldalon garázsszövetkezet található, még tovább – lakóépület. Az egykori temetőnek csupán egy kis része áll üresen. A lelkes kutatók szerint ott kell állítani egy emlékművet az eltűnt temető, valamint az ott eltemetett katonák és polgári lakosok ezreinek emlékére. Ez nemzetközi pályázati projektek segítségével is megvalósítható. És ha legalább az itt eltemetett katonák egy részét sikerül azonosítani, akkor lehetséges, hogy az itt elesett európai állampolgárok unokái és dédunokái, akik évek óta keresik eltűnt őseiket, ellátogatnak Ungvárra, és a város kijavíthat egy óriási hibát, amelyet azok követtek el, akik elpusztították története egy részét.

Tetyana Literáti: Pro Zahid/
Rehó Viktória