Weöres Sándor: Ifjak és vének szépsége
Az ifjú arc,
váltakozó vidám és szomorú
tündéreivel: mozgalmas,
szikrázó, örvénylő, csábító szépség.
Az öreg arc,
szilárd formáival, a ráncok
egyenletes hálózatával:
nem csábító, önmagában-való,
fenséges, nyugodt szépség.
A mai embert
az érzékiség rángatja,
csak a csábító-szépet ismeri
s az öreg arc hatalmas szépségéhez
kevésnek van szeme.
S többnyire
el is rútítják ifjú arcukat,
nemiségük plakátját
formálják belőle;
s elrútítják öreg arcukat is,
mert a fiatalság nyomorúságos
roncsát őrizgetik rajta.
Kínos, mert leleplező a mostani „téma”: az Ifjak és vének szépségében mindnyájan korunkra és önmagunkra ismerünk. Pedig a harminc éve eltávozott Weöres Sándor nem is közvetlenül halála előtt írta ezeket a gondolatokat, hanem 1944–45-ben. Igen, elámulhatunk, de A teljesség felé című kötetéből való Ifjak és vének szépsége – eredetije egy három bekezdésre tagolt prózaforma – arról a mindent felforgató XX. századi korról tudósít, melynek alapállását még 2020-ban is követjük.
Hogy mi ez az alapállás? Nagyon egyszerű. Elfelejtettük, amit őseink még tudtak, hogy létezik külön fiatal és külön öreg szépség. Mi már nem különböztetjük meg – mert nem kívánjuk tudatosítani – ezt a kettőt. Minket egyedül „az érzékiség rángat”. Ez cibálja a fiatal embert és ugyanez az öreget. Valamiért jólesik testi adottságainkat nemiségünk hangsúlyozásának rendelni alá.
Akarjuk, nem akarjuk: beleszületünk ebbe a szociális-társadalmi kívánalomba. Így lesz legfiatalabb arcunkból is „nemiség-plakát”. Ezzel pedig olyan sikereket érünk el, hogy később nem tudunk leállni. Öreg arcunkon kétségbeesetten „őrizgetjük” azt a régit, és nem fogadjuk el a teljesen nyilvánvalót, hogy fiatalságunknak ez már csupán „roncsa”: egy „nyomorúságos” maradvány. Holott „a ráncok egyenletes hálózatát” „nyugodt szépségnek” is tekinthetnénk. Mert igazi mivoltában – az.
Penckófer János