Boldogulás szülőföldön (5. rész)

Kárpátaljai magyar fiatalok, avagy megmaradásunk zálogai

Ahogy azt az előző cikksorozatunkban is olvashatták, olyan kárpátaljai fiatalokat keresünk, illetve szólaltatunk meg, akik itthon, Kárpátalján próbálják meg kihozni saját magukból és istenadta tehetségükből a legtöbbet, téve mindezt az ukrán állam nyújtotta szerény lehetőségek fényében. Ezek a fiatalok a külföldi ‒ sok esetben viszontagságokkal teli ‒ munka csábításának ellenállnak, inkább itthon próbálnak boldogulni, önmagukat megvalósítani, környezetükön segíteni. Mostani cikkünk ismét a szülőföldjét, Kárpátalját szerető, itthon kitartással és sikerrel tevékenykedő két fiatalt mutat be.

Szedlák Eszter (20) a felső-Tisza-vidéki Aknaszlatinán született. Az általános iskola elvégzése után Beregszászba, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola (II. RF KMF) Felsőfokú Szakképzési Intézetébe felvételizett szociálpedagógia szakra. A tanulmányaival egy időben folyamatosan dolgozott. Legelőször a Kiscsikó menzán a tanórák után, illetve hétvégenként, valamint nyáron is. Később – köszönhetően annak, hogy ukránul és oroszul is folyékonyan beszél – egyre több álláslehetőség jött elébe. Sok helyen megfordult, majd hosszabb ideig pályázat­írással, illetve azok fordításával foglalkozott. Végül a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületénél helyezkedett el, és már 1 éve, hogy ott dolgozik, mellette párhuzamosan a Rákóczi-főiskola turizmus szakán tanul. Elmondása szerint nagy hatással volt rá a családja: „Szerencsére nagy és barátságos családban születtem, ahol minden, az élethez szükséges dolgot megtanultam, és főleg azt, hogy a család a legfontosabb, mindenben prioritást élvez.”

Tóth István (33) Hetyenben él, a helyi általános iskolában dolgozik mint történelemtanár. Elmondása szerint gyerekkorában matematika–informatika szakon szeretett volna tanulni, ám egy hirtelen ötlettől felindulva mégis történelem szakra felvételizett az Ungvári Nemzeti Egyetemre. Idővel határozottan megszerette a hivatását.

– Mi volt a legfőbb ok – felsorolhattok többet is –, hogy itthon, Kárpátalján maradtatok, és itthon helyezkedtetek el? Miért marad itthon egy kárpátaljai fiatal?

Eszter: Szinte soha nem vágytam külföldre. Eddig mindig úgy alakította Isten az életem, hogy volt munkám, keresetem itthon is. Néhány barátom befolyására azonban én is elgondolkodtam azon, hogy kipróbálom magam Magyarországon, mondván, hogy ott több lehetőség van a fejlődésre, végül mégis itthon maradtam. Azt hiszem, nagyon talpraesettnek kell lenni ahhoz, hogy itthon, önerőből felépítsünk valamit.

István: Egyetem után adott volt a lehetőség, hogy a szakmámban helyezkedjem el. Fel sem merült bennem annak a gondolata, hogy máshol folytassam az életemet. Időközben rájöttem, hogy az állami munka fizetése nem olyan hálás, mint azt reméltem. Szerintem azért vállalnak az emberek itthon munkát, mert ideköti őket a család, vagy csak szimplán sajnálják itthagyni azt a környezetet, ahol felnőttek.

– Milyen volt a kezdet kezdete?

Eszter: Voltak nehezebb és könnyebb időszakok, de hála az Úrnak, végül mindig jól alakultak a dolgok.

István: A lehetőség megvolt, ám nem ment az olyan egyszerűen. Először a beregsomi iskolában kaptam néhány órát, a második évben pedig már a mezőkaszonyiban is, de még így is csak félállásban dolgozhattam. A következő évben Hetyenben egészítették ki ezt, így alakult ki nagy nehezen egy teljes állás. Három helyen dolgozni kicsit vicces és költséges, ám az a szépsége, hogy sok embert megismerhettem. Nagyon szerettem a két szomszédos község iskolájában dolgozni, a mai napig hiányoznak az ottani kollégák.

– Mi jellemzi a munkátokat, milyen tapasztalatokra tettetek szert a munkakörötökben?

Eszter: A legfontosabb, hogy ne szégyelljük a munkát. Mindig is büszke voltam magamra, amikor elmondhattam, hogy megkaptam az első fizetésemet, még ha pincérként is. Sokszor, amikor leülök az irodában a székemre, az íróasztalomhoz, eszembe jut, hogy milyen szerencsés vagyok, mert a kezdetekhez képest ez nagy előrelépés.

A munkámat leginkább a törekvés jellemzi, bár erről a kollégáim tudnának leginkább mesélni. Kapok visszajelzésként jót is, rosszat is. Igyekszem megfogadni a tanácsokat.

István: Én azt tapasztalom a munkám során, hogy minden diákomnak van erőssége és gyengesége. Legfontosabb azonban az, hogy minden gyerek szeretetre méltó.

– Van valamilyen tapasztalatotok külföldi munkavégzéssel kapcsolatban, akár a közvetlen környezetetek révén is?

Eszter: Személyes tapasztalatom egyelőre nincs. Sajnos azonban sokan már az érettségi vagy a főiskola elvégzése után kivándorolnak, s még csak esélyt sem adnak annak, hogy itthon próbáljanak meg érvényesülni.

István: Mivel a szakmámban dolgozom, nem igazán van időm külföldi munkavállalásra. Néhány éve adódott egy lehetőség: nyaranta meghívtak vendégtanárnak Budapest XVI. kerületébe, a nyári tábor időszakára. Nagyon szép és tartalmas nyarak voltak ezek, könnyen megtaláltuk a közös hangot az ott élő gyerekekkel is. De mindez annak köszönhető, hogy szeretem a munkámat.

– Véleményetek szerint hogyan lehetne itthon tartani a fiatalokat? Milyen új ötletekre lenne szükség?

Eszter: Mindenképp meg kellene erősíteni az ukrán nyelv tanítását a kárpátaljai magyar iskolákban, természetesen módszertant váltva. Az államnyelv megfelelő szintű elsajátításának hiányában napjainkban már nagyon nehéz érvényesülni.

István: Nem is az ötleteken múlik igazán, hanem a munkahelyteremtésen. Sokan itthon maradnának, még ha kevesebbet is keresnének. De az ukrán államban nem igazán lehet bízni. Megoldásként szolgálhat a tanulás lehetősége. Nem csupán szakokat tanulni, hanem nyelvet/nyelveket is. Aki például jól beszél ukránul és angolul, annak több lehetősége nyílik a munkaerőpiacon. Ennek hiányában az emberek csak a szűkebb környezetükben kereshetnek munkát. Magyarként ez nem azt jelenti, hogy adjuk fel az identitásunkat, hanem új lehetőségek nyílhatnak előttünk, rajtunk is múlik.

– Milyen változások kellenének az országban, hogy hatékonyabbá, inspirálóbbá váljon Kárpátalja, illetve vonzóbb legyen munkaerőpiaca a fiatalok számára?

Eszter: Kárpátalja önmagában is nagyon inspiráló hely, hisz itt még sok olyan dolgot alkothatunk, építhetünk, hozhatunk létre, ami még nincs, viszont nagy szükség volna rá. Talán ebben kellene gondolkodni.

István: A magyarországi pályázatok által rengeteg lehetőség kínálkozik vállalkozások indításához. Például Kárpátalján nagy fejlődésnek indult a turizmus és a vendéglátás. De ha valaki nem akarja ilyen nagy fába vágni a fejszéjét, az kezdhet kisebb mezőgazdasági vállalkozásba is, amely jól kiegészítheti a családi kasszát.

– Hogyan élitek meg kárpátaljai magyar fiatalként az itthoni mindennapokat akár a munkátokban, akár azon kívül? Hogy telik egy napotok vagy hetetek?

Eszter: Nagyon mozgalmasak a mindennapjaim. Mindig pörögnöm kell. Először is, mert a munkahelyem állandó készenlétet követel, másodszor pedig nagyon nehéz összeegyeztetni a főiskolai tanulmányaimat a munkahelyi teendőimmel. Szerencsére mind a két helyen toleránsak velem szemben, amiért nagyon hálás vagyok.

István: Mivel mindig arra biztatom a fiatalokat, hogy tanuljanak, ezért példaként én is elkezdtem még tanulni. Jelenleg a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola számvitel és adóügy szakán tanulok. Emiatt sajnos a munkámon kívül nem sok idő jut másra.

– Mit ajánlanátok a fiataloknak az itthoni boldogulást illetően? Mit tegyenek és mit ne?

Eszter: Sokszor magam sem tudom, hogy mihez kezdjek, vagy jó-e, amit csinálok. Ilyenkor imádkozom, és kérem Istent, hogy vezessen a megfelelő úton. Nekem ez vált be.

István: A továbbtanulást, valamint azt, hogy olyan szakot válasszanak, amely hiányszakma és egyben szeretik is azt. Ne féljenek segítséget kérni a tapasztaltabbaktól. Soha ne válasszanak olyan szakot, ami divatszakma vagy jól cseng a neve, csak olyat, amelyben magukat is el tudják képzelni.

– Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?

Eszter: Először is szeretném befejezni a tanulmányaimat. Aztán dolgozni, és nem számít, milyen beosztásban, de úgy szeretném alakítani az életemet, hogy mindig jó ember legyek.

István: Tervei általában mindenkinek vannak. Ám én nagyon nem szeretek erről beszélni, mert vallom: „Ember tervez, Isten végez.” Mégis egyik tervem egy gyümölcsös telepítése. Míg ebben a szakmában vagyok, jutna idő annak gondozására, ami egyben jó kikapcsolódást is biztosítana számomra a hétköznapokban. Remélem, hogy ezzel a beszélgetéssel némi biztatást adhattam a fiataloknak, hogy képezzék magukat, vagy akár merjenek belevágni saját vállalkozásba.

Dankai Péter