Vasárnapi üzenet: 2020. július 5.

Boldog az az ember, akinek te vagy ereje, aki a te utaidra gondol.     (Zsoltárok 84:6)

A zsoltár írója egy olyan ember helyzetében beszél, aki hosszú vándorútra indul, hogy elzarándokoljon a templomhoz. A templom számára azt jelentette, hogy Istenhez és a közösséghez tartozik, nincs egyedül a világban. A templomot megpillantva el tudta hinni, hogy a hatalmas Isten úgy megőrzi az övéit, ahogyan megőrzi a templomot is. Megőrzi az Őt keresőket, azokat, akik vándorútjukon haladnak, azokat, akik még el sem indulnak, azokat, akik már közel vannak Jeruzsálemhez és azokat is, akik már ott vannak a templom mellett.

„Boldog az az ember, akinek te vagy ereje!” – állapítja meg a zsoltáros. Nem azt mondja, hogy boldog az, akinek van ereje továbbmenni az úton. Hanem arról beszél, hogy boldog az az ember, akinek akkor is van Istene, amikor már semmije nincs. Mert a siralom völgye az a hely, ahol eléri az embert az apály: mindaz eltűnik, amire támaszkodott: a család, a barátok, az erő, az öröm. Azonban aki Istenre bízza magát, az ismeri a dagályt is, amikor Isten megerősíti és megtölti az Őt keresőket új energiával, új célokat adva eléjük. Mert a keresztyén élet nem nehéz, hanem egyenesen lehetetlen, ha csak a mi képességeinkre vagy lehetőségeinkre lenne bízva. Biztos bukás. Ott ragadunk a siralom völgyében, ahol nincs vigasztalás, nincs társ és nincs élet. Áldott legyen az Úr, hogy még innen is újat tud kezdeni velünk sokszor! Áldott legyen, hogy Vele a nehézségekből is képesek vagyunk áldásokat kibányászni. Ő irányít – erre emlékezz, mikor elfogy mindened! Bevisz nehéz helyekre és kihoz onnan, áldásával látogat és megpróbál. Mindened elfogyhat, és hidd el, el is fog fogyni. Ha azonban megmarad benned a sóvárgás Isten után, akkor a mindennapok sivatagában is megélsz, mert forrásra találsz Istennél.

Nincs birtokunkban minden igazság, de annyi igen, amennyire útközben szükségünk van. Tudjuk, mi a cél, és mi vagy Ki vár ott. Nincs szükségünk arra, hogy minden titkot ismerjünk, nem kell minden rejtélyt megfejtenünk. Csak azt kell tudnunk, Kihez tartunk, és hogyan fogunk megbirkózni az út következő szakaszával. Sőt, nagyon sokszor még ezt sem tudjuk, mégis megbirkózunk vele.

Nem rendelkezünk teljes szabadsággal, de annyival igen, amennyire útközben szükségünk van. Annyival, hogy nem hagyjuk feltartóztatni magunk, amikor menni akarunk, hogy nem elégszünk meg közelebbi célokkal, és nem engedjük, hogy beszűkítse tekintetünk az, amit mások szükségesnek, jónak vagy rossznak, igaznak vagy hamisnak tartanak.

Nem tárul fel előttünk az élet teljes értelme, de annyi igen, amennyire útközben szükségünk van. Nem kell megismernünk, miért forog a Föld és Isten miért teremtette meg, de szabad bíznunk abban, hogy utunk alapjául tudatos terv szolgál, és hogy tőlünk csak az a kis hűség kívántatik meg, hogy az úton maradjunk.

Azok az akadályok, amelyek a hit kísérletének útjában állnak, ugyanazok, mint amelyekkel különben is találkozunk az életben. A hit akadályainak legyőzése egyúttal azoknak az akadályoknak a legyőzése, amelyekkel önmagunk útjában állunk. A hit akadályaival kapcsolatos rezignáció ugyanaz, mint az élet akadályaival kapcsolatos rezignáció. A hit begyakorlása azonos az élet begyakorlásával.

Ahogy a zsoltárt olvassuk, ismételgessük magunkban, hogy „nap és pajzs az Úr, kegyelmet és dicsőséget ad Isten”. Melegedjünk meg ennél a napnál! Védjen minket ez a pajzs! Tartson és emeljen ez a kegyelem! Legyen útitársunkká ez a dicsőség!

Laskoti Zoltán (részlet, forrás: TeSó blog)