Boldogulás szülőföldön (8. rész)

Kárpátaljai magyar fiatalok, avagy a megmaradásunk zálogai

Cikksorozatunk e heti részében két olyan kárpátaljai magyar fiatalt mutatunk be, akik foglalkozásukat tekintve teljesen külön utakon járnak, talán különböző nézeteket is vallanak, viszont számos olyan alaptételt tartanak a szemük előtt, amelyek mindkettejükben közösek és biztosak: a szülőföldhöz való ragaszkodást, az itthoni lehetőségek megragadását, munkájuk szeretetét, a Kárpátalján való boldogulást, megmaradást.

– Arra kérlek benneteket, hogy meséljetek egy kicsit magatokról!

– A nevem Botos István, 33 éves vagyok. Badalóban élek a családommal. 2014 óta vagyok nős, feleségemet Andzselikának hívják. Van egy 4 éves kisfiunk, Olivér, a család szemefénye.

– Kiss Gabriella vagyok, 27 éves. Immár 2. éve kisvállalkozóként dolgozom itthon. Egy kedves kézművescukrászda és kávézó, a Mazsi vezetője vagyok szülőfalumban, Mezőváriban. Tanulmányaimat a Szent István Egyetem (SZIE) élelmiszermérnök mesterképzésén végeztem 2018-ban. Ebből kifolyólag idén lehetőséget kaptam, hogy a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán konzulens legyek több tárgynál is a SZIE kihelyezett élelmiszermérnöki képzésén.

– Mi volt a legfőbb ok – felsorolhattok többet is –, hogy itthon, Kárpátalján maradtatok?

Gabriella: Magyarországi és németországi tartózkodásom során mindinkább arra jutottam, hogy az embereknek mindenhol nehéz, és mindenhol dolgozni kell. Engem az motivált, hogy hasznos része lehessek a társadalomnak. Hogy amit csinálok, annak pozitív hatása legyen az ott élő közösségre. Úgy éreztem, ezt itthon valósíthatom meg a legjobban.

István: Mi a maradás mellett döntöttünk. Kárpátalja az otthonunk, ide köt minden, itt nőttem fel, itt élnek a szüleim, a barátaim, ide köt a hivatásom, a munkám és legfőképpen a szívem.

– Mit csináltok? Mi jellemzi leginkább a munkátokat?

Gabriella: Sütök, sütök, sütök… Kiszolgálok, kínálatot fejlesztek, sokat fényképezek, főleg tortákat és sütiket, promotálom a vállalkozást online, beszerzek, hangulatot teremtek, arculatot fejlesztek, könyvelést vezetek, tartom a kapcsolatot az ügyfelekkel, és mindig valami újdonságon töröm a fejem. Persze mindezt nem egyedül, hanem egy szuper családi csapattal és legfőbb segítőmmel, a férjemmel.

István: Idestova 14 éve vőfélykedem a lakodalmakban, több száz lagzit vezettem már le, és bízom benne, hogy még legalább ugyanennyi van előttem. Továbbá rádiós műsorvezető vagyok 4. éve a Pulzus FM 92.1-nél. Jelenleg két élő műsor társ- és egy önálló vezetője vagyok: az Ébresztőben reggelenként, aztán kedd délután a Sport Keddvben, valamint szerda délutánonként a Slágermúzeummal várom a kedves hallgatókat, amely kívánságműsor is egyben.

– Hogyan kerültetek ezzel a tevékenységgel kapcsolatba?

Gabriella: Igazán az egyetemi éveim alatt kristályosodott ki bennem, hogy vállalkozó szeretnék lenni, méghozzá cukrász. Már tinédzser koromtól édesanyám mellett sütöttem esküvőkre, ünnepekre. Szerettem sütni, illetve azt a rendszert, amelyben ez gördülékenyen működött, és azt, hogy a magam ura lehetek.

István: A vőfélykedést még gyermekfejjel kezdtem el. Az egyik családtagom kért fel rá, hogy a lakodalmán én legyek a vőfély. Közben az egyik barátom – aki már akkor elismert vőfély volt – segített elindulni, megbízott néhány esküvő levezetésével. Ezt követően minden ment magától, megismertek az emberek, szájról szájra „terjedtem”, és már 14. éve ez a hivatásom. A rádióba pedig a feleségem bátorítására jelentkeztem.

– Milyen volt a kezdet kezdete? Előtte mit csináltatok?

Gabriella: Dolgoztam nagy csokigyárban, gluténmentes lisztet fejlesztettem, pultoskodtam francia pékségben. Először anyukám vállalkozását akartam továbbvinni, de még mielőtt hazaérkeztünk volna a férjemmel, Karesszel, lehetőséget kaptunk, hogy a szülőfalumba egy felújítás alatt álló épületben kávézó-cukrászdát nyithatunk.

István: A vőfélykedés hamar beindult. Talán azért is – remélem nem túlzok –, mert a véremben van. Ugyanis anyai nagyapám is ezt a foglalkozást űzte, mi több, maga írta a vőfélyverseit is, amelyekből nagymamám, valamint édesanyám jó néhányat megőrzött. A rádiózás viszont más tészta. Nagyon nehéz dolgom volt eleinte. Sokszor megkapom az emberektől, hogy „az könnyű, ott csak beszélni kell”, pedig nem. Rengeteget kell készülni, nagyon sok mindenre oda kell figyelni, mit mondasz, hogyan mondod stb., a technikai részéről nem is beszélve, s ha baki történik, az lemegy élőben.

– Mi a siker titka? Mikor sikeres egy vállalkozás, egy hivatás?

Gabriella: Ha valamit megtanultam marketingórán az egyetemen, akkor az az, hogy legkönnyebben úgy lesz sikeres egy vállalkozás, ha első a piacon. Így tettünk mi is, falun nyitottunk kávézót, ahol csak kocsma (bár) van, és a közösség bizonyos rétegei, mint a gyerekek, fiatalok, kisgyermekes anyukák, idősek, nincsenek kiszolgálva szórakozás, kikapcsolódás terén.

István: Nagyon szubjektív, hogy ki mondhatja magát sikeresnek. Vajon én az vagyok? Nem tudom. Viszont azt tudom, hogy azt csinálom, amit szeretek, amiben jól érzem magam. A vőfélykedést tekintve nem elindulni nehéz a szakmában, hanem megmaradni benne, évről évre megújulni. 14 év alatt nagyon megváltoztak az igények, és ezeknek a kritériumoknak meg kell tudni felelni. Évente kb. 30–35 esküvőn veszek részt. Ezeknek a pároknak a 85–90%-a engem keres meg először, amire nagyon büszke vagyok. Hogy a rádiózásban sikeres vagyok-e, azt nem tudom. Annyit tudok, hogy a hallgatókért vagyunk, és tesszük a dolgunkat szívvel-lélekkel.

– István, történt-e a munkád során valamilyen extrém, vicces vagy furcsa, esetleg érdekes eset, helyzet?

István: A szakmámból adódóan igen. Például, ha ellopják a vőfély botját, azért büntetés jár. Volt olyan eset, hogy egy diófa tetejére kellett érte felmásznom. A rádiózás terén is akadtak extrém bakiparádék. Kaptam már el nevetőgörcsöt a „jánycsecsű alma” kifejezés miatt, ami, ugye, egyébként az 5 csillagos alma lenne. Vass Magdolna műsorvezető társam próbálta menteni a menthetőt, de én kész voltam, mint a mateklecke, élő adásban perceken át meg sem tudtam szólalni.

– Mi hozhat a kárpátaljai fiatalok életébe változást, hogyan lehet egy kárpátaljai fiatal itthon sikeres?

Gabriella: Őszintén szólva nagyon nem szeretem azt a kifejezést, hogy sikeres. Nagyon sok negatív dolog jut róla eszembe. Nem hiszem, hogy mindenki sikeres szeretne lenni. És szerintem ezzel nincs is semmi gond, valakik csak szeretnék nyugodtan élni az életüket. Dolgozni, nevelni a gyerekeket, elmenni kirándulni, utazni, kikapcsolódni a barátokkal. Viszont, ha az én véleményemet kérdi valaki, hogy mibe kezdjen itthon, akkor azt tudom tanácsolni, hogy olyanba, amihez van releváns tapasztalata és tehetsége hozzá, de mindenekelőtt szereti azt, és izgalomba hozza.

István: Nagyon fontos lenne, hogy az ukrán–magyar politikai helyzet végre rendeződjön. A fiatalok is azt látnák, hogy van jövő itthon, s a szülőföldön is lehet nyugodtan családot alapítani. A magyar kormány által ma már több lehetőség adódik a számukra Kárpátalján is. Kicsit talán célirányosabbá lehetne tenni a meghirdetett pályázatokat, hogy jobban ösztönözze a fiatalokat az itthon maradásra.

– Mire vagytok a legbüszkébbek?

Gabriella: Arra, hogy a Mazsi betölti megálmodott funkcióját. Amikor nap mint nap látom a gyerekeket bejönni a szüleikkel, ahogy rohannak a gyereksarokhoz, közben az anyukák egymással beszélgetnek. Amikor a tinilányok kiöltözve beülnek, képeket készítenek fagyizás közben. A Mazsi szerves része lett a közösségi életnek.

István: A legbüszkébb a kisfiamra vagyok. A munkámban pedig arra, hogy már 14. éve benne vagyok a vőfélyszakmában, és sok jó barátot szereztem ezáltal. A rádiózás terén pedig arra, hogy nem adtam fel, és ott vagyok az éterben.

– Milyen tanácsokkal látnátok el a fiatalokat? Milyen megoldásokat válasszanak, illetve mit tegyenek és mit ne?

Gabriella: Az embernek élnie kell az életét. Dolgozni, folyamatosan tanulni, keresni a saját személyes célját. Nehéz az élet, és cél nélkül könnyen elvész az ember. Azt tanácsolnám, hogy legyenek bátrak, és merjenek túllépni saját határaikon, megragadni a kínálkozó lehetőséget.

István: Azt tudom tanácsolni, hogy maradjanak itthon, ne adják fel. Lehet, hogy a jóléti társadalom csillogó-villogó pompája vonzó, de ne dőljenek be neki! Itthon, ha nehezen is, de önmaguk tudnak maradni.

– Milyen terveitek vannak a jövőt illetően?

Gabriella: Jelenleg két ügy foglalkoztat:

1. Mezővári mint turistacélpont. Van egy szuper Borzsánk szörnyen elhanyagolt fürdőhelyekkel. Van sok leromlott épületünk, ahol akár paintballpálya is lehetne. Van egy varrodává átalakított éttermünk, egy esküvői helyszín nagy hiánya a környéknek. Emellett folyik a hagyományőrzés, és van egy elhanyagolt várunk is. Annyi a kihasználatlan lehetőség…

2. Hitelszövetkezet, melyet kárpátaljaiak tartanak fenn kárpátaljai vállalkozóknak. Szörnyű, hogy szinte lehetetlen itthon hitelt felvenni normál kamat mellett. Egy fiatal vállalkozónak nincs más lehetősége, mint hogy éveken keresztül kuporgat, míg egy nagyobb befektetésbe bele tud kezdeni. Így nagyon lassan haladnak a fejlesztések, csak a pályázati pénzre számíthat az ember, a magyar kormányra, amit nem minden esetben látok járható útnak. Ideje lenne nekünk is végre összeszedni magunkat, és nem várni mindig a magyar támogatásra, hanem önállósodni, önmagunkon, a sajátjainkon segíteni.

István: Élni az életem a családommal, becsületes embert faragni a kisfiamból. Még legalább vagy 1000 lagzit szeretnék levezényelni, illetve rádiózni akarok, s megmaradni Kárpátalján. Én hiszem, hogy ez így lesz, mert Isten velem van, és ha Ő velem, kicsoda ellenem?

Dankai Péter