Szép Ernő: Imádság

Ki ülsz az égben a vihar felett,

Én istenem, hallgass meg engemet.

Hozzád megy szívem, itt szavam dadog,
Hazámért reszketek, magyar vagyok.

A népekkel, ha haragod vagyon,
A magyarra ne haragudj nagyon.

Ne haragudj rá, bűnét ne keresd,
Bocsáss meg néki, sajnáljad, szeresd.

Szeresd, vigyázz rá, istenem, atyám,
El ne vesszen veszejtő éjszakán.

Mert itt a népek nem tudják, mit ér,
Hogy olyan jó, mint a falat kenyér,

Hogy nem szokott senkit se bántani,
Lassú dallal szeretne szántani.

Édes istenem, te tudod magad,
A bárány nála nem ártatlanabb.

Te tudod ezt a fajtát, mily becses,
Milyen takaros, mily kellemetes.

Te látod életét minden tanyán,
Te hallod, hogy beszél: édes anyám.

Te tudod a barna kenyér ízét,
Te tudod a Tisza sárga vizét.

Te tudod, hogy itt milyen szívesen
Hempereg a csikó a fűvesen.

Tudod a nyáj kolompját, ha megyen,
Édes szőlőnket tudod a hegyen,

S keserű könnyeink tudod Uram,
Hogy mennyit is szenvedtünk csakugyan,

S hogy víg esztendőt várunk mindenért
Hisszük, hogy lesz még szőlő, lágy kenyér.

Óh, keljetek a magyart védeni
Ti istennek fényes cselédei:

Uradnak mondd el arany arcú Nap,
Mondd el szerelmes délibábodat.

Dicsérjed a Balatont, tiszta Hold,
Hogy szebb tükröd a földön sohse volt.

Csillagok, értünk könyörögjetek:
Kis házak ablakába reszketeg

Szerteszét este mennyi mécs ragyog...
Könyörögjetek értünk, csillagok.

Szép Ernő – és életműve – a kárpátaljaiak számára külön figyelmet érdemelt. Mert a szerző Huszton született. 1884-ben. Igaz, hogy a kisgyerek Ernő nem túl sokat tartózkodik szülővárosában – apja négy év múlva már Hajdúszoboszlón vállal munkát, aztán pedig Debrecen és Mezőtúr következik, illetve Budapest –, mégis kicsit kárpátaljainak is tekintjük ezt a híres szerzőt, akinek nevét ma egy drámaírói díj is viseli.

A szülőváros mégiscsak szülőváros. És egy csöppet sem árt az Imádságnak, ha az ös­sz­magyarságra vonatkoztatva olvassuk. Sőt. Érdemes föltenni a kérdést: talán lehet nem így érteni ezt a költeményt? Különös tekintettel, hogy az Imádság valóban fohász, amint ezt a címe előre is jelzi. Olyan tiszta szívű kérést-féltést fogalmaz meg költője hazájáért és a magyarságért szólva, hogy annak mindegyik hangjával egyetért, aki olvassa: Huszttól Husztig körbejárva a világot.

Szebbnél szebb fogalmakból, figyelemre méltó szókapcsolatok révén és nyelvi-stiláris elemekből épül föl egy olyan féltő-reménykedő kérés, amely minden valamire való magyar önazonosság és önbecsülés alfája és ómegája szokott lenni...

Penckófer János